A Herman Ottó Múzeum évkönyve 48. (2009)

Szűts István Gergely: A szervezett szabadidő jellegzetességei Miskolcon az 1950-60-as években

folyamatosan csökkent a heti munkaórák száma, ezzel arányosan pedig nőtt a munkaidőn túl a szabadidőre fordítható idő aránya. Azaz elméletben egyre több időt töltöttek a dolgozók a munkahelyen kívül. Mindez a hatalom számára sem volt lényegtelen, erre utal, hogy az 1960-as évek végétől számos társadalomtudományi felmérés kezdődött a munka, szabadidő és életmód hánnas kérdésében. A párt számára tehát a szabadidő kérdése alapvetően nem önálló problémaként, hanem annak a munkához való viszonyában jelent meg. Különösen a munkahatékonyság kapcsán került középpontba, hiszen felmérések bizonyították, hogy a növekvő szabadidő egyre jelentősebb részét fordítják kiegészítő munkára a dolgozók, tehát egyre kevesebbet kikapcsolódásra, ami kimutathatóan hatással lehet a főfoglalkozásuk teljesítményére. Ezért tehát gazdasági és politikai szempontból sem volt mindegy, hogy a munkaidőn kívül mivel és milyen körülmények között töltik idejüket a munkavállalók.

7 Egy, a témával foglalkozó korabeli írás meglepően precízen összegzi az elmúlt évtizedek szabadidő politikáját, valamint külön figyelmet szentel a szabadidőről alkotott elméletek bemutatására is. E szerint az alapvető elképzelés az volt, hogy a szocialista szabadidő nem a munkaidővel, hanem sokkal inkább a kapitalista, profitorientált és a szabadidőből is hasznot húzó életszemlélettel került szembe és ennek tükrében határozta meg önmagát. A szocialista elképzelés szerint ugyanis hamis az a kép, miszerint minden munkát kompenzálni kell, és az, hogy ezt a szabadidő által tehetjük csak meg. A megoldás sokkal inkább az, hogy a munkát kell örömtelivé tenni és ebből következően majd a munka és a szabadidő nem elválik, hanem egymásba olvad.

8 Elképzelésük szerint viszont mindez nem jelentheti a szabadidő munkába állítását, tehát azt, hogy a munkán kívüli időt feláldozzuk a haszon érdekében. E rövid, a problémát összefoglaló részletből is érzékelhető, hogy a munka és szabadidő közötti láthatatlanná tett határvonalak meghatározása a teoretikusok számára is komoly problémákat okozott. A kérdés, hogy mindez az érintetteket mennyire foglalkoztatta. Visszatérve a szabadidő elméletekhez és ahhoz kapcsolódóan a munkahatékonyság kérdéséhez különösen érdekes, ahogy erkölcsi alapokra helyezve megpróbálták megkülönböztetni a munkaidőn kívüli hasznos és a haszontalan munkavégzéseket. A mellékállás ugyanis nemcsak egy második termelési minta lett, hanem a társadalom egy jelentős csoportja számára az állami kontroll alóli kibúvás is. Különösen az 1960-as évek végétől vált egyre erőteljesebbé ez a jelenség, amely aztán hallgatólagos politikai támogatást is élvezett.

9 A problémát érzékelve megpróbálta, legalábbis jelszavakban erkölcsi oldalról értékelni a kérdést, így válhatott a gmk pozitív, míg a fusizás és maszekolás negatív példává. Az előzőekben már idézett írás szerzője 1988-ban azonban már elismeri, hogy ezek kategorikus elítélése meglehetősen egyszerű magyarázatai voltak csak az akkori problémáknak.

10 Mindenesetre az megállapítható, hogy a paternalista rendszer közüggyé és nem egyéni feladattá kívánta tenni a szabadidő kérdését. Amennyiben megvizsgáljuk jól látható, hogy korszakunkban alapvetően kétféle nagy szabadidő-elmélet létezett. Az egyik szerint a modern gépesítés okozta elidegenedés az egész társadalomra, így a szabadidőre is hatással van, így az nem tudja ellátni eredeti funkcióját, a kompenzációt, a rekreációt. Ezzel szemben létezett egy másik elképzelés, mely a szabadidőre mint a munka során keletkezett hiány legfőbb orvoslójára tekintett. 7 Sándor 1970. 76. 8 Fukász 1988. 8. 9 Valuch 2005. 23. 10 Fukász 1988.64.