A Herman Ottó Múzeum évkönyve 48. (2009)

Kornyáné Szoboszlay Ágnes: Száz éve indult a 125 éve született Kós Károly pályája (Gondolatok egy hosszan kísértő olvasmányélményemről és a magam életútjáról 2008-ban)

„És a tavasz alig nyílott, lám csak, gyűltek-gyülekeztek a katonák Váradra" (419). „Mi ez? Hát a sereg? Az lassabban jö-jödögél" (539). „Telt-telegetett az idő" (511). De az is előfordul, hogy vessző választja szét. „És tovább fűzték, fűzögették a beszéd fonalát" (455). „S nőtt, növekedett [a tömeg] napról napra, óráról órára" (541). „És folyt, folydogált az élet tovább" (552). A következő két példában megtaláljuk az előbbi jelenséget is, és mellette a szóismétlést. „És szállott, szállott sebes szárnyon a hír, s szálltában egyre nőtt, növekedett" (459). „A hír szállott-szállott. És nöttön-nött, csudálatosabb és csudálatosabb lett" (508). Csak szóismétlés van a következő példában. „Mert szállott-szállott a híre a gyalui dolgoknak" (459) A határozó és az ige azonos tövű. „És váltott lovakon nyargalton-nyargalt a szilágysági hegyeken átal Ecsedre" (420). „[...] fiskális direktor uram [...] sietten sietett vissza Kolozsvárra" (444). „[...] futton-futott ki Magyarországra" (460). „Egész Erdély futva fut" (577). „[...] és három oldalról rohanva-rohantak elő a veres csalmájú emberek" (586). Mivel a hang/hangzás jellemzőit a fentiek hordozzák, erről külön nem szólok, de nem lehetetlen ezeket szintén csokorba szedni. Természetesen az arzenált egyik ponton sem tudtam kimeríteni, de talán az illusztráló példák kellőképpen meggyőzőek. Tartalmilag szolgálja a balladai sejtelmességet a kincs körüli bizonytalanság, mende-monda. Sosem kerül elő az aranycsináló Varjú kincse, pedig ott van a Pojánán. Mesterien szövi a mesét az író a gyalui várból kimentett nagy kincs, a Zólyomi-harács sorsáról, aminek a szentlászlói piacon nyoma veszett, csak a hét vasas szekér maradt ott, az idejében érkező zsendelyes szekerek viszont az ellenkező irányba indulnak el. Varjú János pojánai építkeztése - csak sejtetve, de nyíltan sosem kimondva -, mintha a kincs rejtegetését szolgálná. A fejedelem vadászata a Pojána körül, ahol a maga medvéjét akarja meglőni, de tulajdonképpen a Varjukat akarja kifüstöltetni az odarendelt katonákkal a fészkükből, ahol végül semmit sem találnak. Az öreg néző-ember, Ilia tanácsára „Ami útban van, el kell tenni az útból" (480). De Varjú János úgy rendelkezik, hogy Ilia és Gáspár ketten végezzék. „Ne tudja más. Én se. Megyek bé. Senki se tudja" (490). Varjú Gáspár meghal a pojánai harc éjjelén, Ilia akkor szegi nyakát a Talharu forrása fölött, amikor Varjú Jankónak meg akarja mutatni a kincs helyét. „Ott künn kószált a Talharun, a forrás felett, és bizonyosan megcsúszott, leesett [...], valamit kereshetett az öreg ember. De mit? Aztán semmi, semmi több... .[...] ... És a kincs eltűnt... Ha ugyan volt valaha" (557). A másik ilyen tartalmi eszköz az időtlenség, az örökkévalóság sugallása. Ez összefügghet azzal a ténnyel, hogy mennyire terjed a népi emlékezet. „Mert minden Varjúnak időtlen idők óta van valami bolondja" (369). „ - Bolond ez is - állapodtak meg az atyafiak - bolond, mint minden Varjú időtlen idők óta" (378). „Hanem hát sok forrás van még a Talharun. És lyuk, akit bizonyosan mind a víz csinált időtlen idők óta" (554). Hasonlóan szolgál az örökké és a mindig határozó is. „ - Tudod, hogy a mi nevünk bolond Varjú. Mindig is az volt és az lesz talán örökké" (370).