A Herman Ottó Múzeum évkönyve 48. (2009)

Kornyáné Szoboszlay Ágnes: Száz éve indult a 125 éve született Kós Károly pályája (Gondolatok egy hosszan kísértő olvasmányélményemről és a magam életútjáról 2008-ban)

Építészeti sikerek, budapesti műegyetemi állás reménye sem tudta a Trianon utáni Magyarországon tartani. A család, a kis ház a Brétfű aljában, a kalotaszegi Sztánán álló Varjúvár,

16 a saját otthon még akkor is nagy vonzerőt jelentettek volna számára, ha ezeken a vonzásokon kívül nem él Kós Károlyban a ragaszkodás Erdély köveihez, népéhez, ha nem érez elhivatottságot arra, hogy a kisebbségbe került magyarságot otthon, a mindennapjaiban, problémáikat a sorstárs közelségében érezve akarja szolgálni. De ő akarta ezt a szolgálatot, végezte ezt a szolgálatot, sokoldalú tehetségéből mindig azt vetve latba, amivel a leginkább szolgálhatott. Szolgálni akart, és itt akart szolgálni, mert itt találta meg Erdélyben s a kincses Kolozsvár szomszédságában meghúzódó Kalotaszegen mindazt, ami érzelmeinek, érdeklődésének, törekvéseinek megadta a tápot és a célt. „Műegyetemi hallgató koromban nyaranta pár száz korona ösztöndíjat kaptam a kultuszminisztériumtól, hogy bejárhassam Erdélyt s tanulmányozhassam a népművészetet" (Benkő 34). A néprajzi tanulmányokat megelőzte a falusi életforma megismerése. „- Korán ismerkedtem meg azzal is. De nemcsak hogy megismerkedtem, hanem meg is szerettem. Úgy hetedik-nyolcadik gimnazista koromban, amikor belekaptam Kalotaszegbe s már udvarolgattam is a türei református pap leányának, akit később feleségül is vettem, mondom, már akkor megtetszett nekem a falusi életfonna. Megszerettem nagyon a tájat: Kalotaszeget és a népét. Bevallom, a falvak, az öreg, kerített templomok, a hatalmas csűrök, lakóházak, a temetők először csak mint rajztéma érdekeltek. Aztán megszerettem az embereket is. Azokat, akiknél laktam, akiknek a kosztját ettem, akiknek a faragásaiban vagy varrottasaiban elgyönyörködtem" - vallotta Kós Károly 1973-ban (Benkő 106). „Kós Károly, a kolozsvári Mezőgazdasági Akadémia professzora 1952-ben, csaknem hetvenéves korában nyugállományba vonult. A professzor nyugdíjba mehetett, de a művész teremtő szelleme nem vonulhatott félre az eleven társadalmi élettől. Az ő tervei alapján épített vagy restaurált iskolák, művelődési házak, templomok tovább szaporodtak, s jóformán nincs olyan építőművészeti, műemlékvédelmi kérdés, amelyben az illetékesek Kós szakvéleményét ki ne kémek. így vált a nyugállományban élő Kós szellemi életünk mindenesévé, tanácsadójává, aki felhalmozott tudását önzetlenül osztogatja szét a hozzá segítségért fordulók között" (Varró János, A szépíró Kós Károly. In Kalotaszegi krónika 62). 1977-ben Kós Károly temetése az erdélyi magyarság nagy, ünnepélyes megnyilvánulása volt. Akitől búcsúztak, nem egyszerűen csak egy sokoldalú művészember és közéleti személyiség volt, hanem egy személyben is valóságos intézménye az erdélyi magyarságnak. Születésének centenáriuma körül a halott írót - talán éppen azért, hogy ne lehessen megemlékezni róla - nacionalizmussal vádolták, és a sajtóban meghurcolták. A román államtól kapott kitüntetéseit, amelyeket a temetésekor még a koporsó után vittek - visszavonták. Azóta már „Az újra megalakult Erdélyi Szépmíves Céh pedig Az Országépítő hasonmás-kiadásával indított könyvsorozatot", és a Kriterion Könyvkiadó jóvoltából is újra kiadják műveit.

17 16 „... meglehetősen ritkán és rövid ideig találkozhattam a sztánai nyaraló családokkal. (...) s ezek a regi, mulatságosan előkelő, regi szabású városi úriemberek bizonyára csúfolódó szándékkal nevezték cl házacskámat: Varjúvénak. De engem ezzel nem bosszantottak, sőt megállapítottam, hogy az elnevezés egészen helyes, és így házunknak ma is Varjúvár a neve". (Tanya a hegyen. In: Hármaskönyv 232.) így lettek ezek a nyaralók ötletadói a „bolond" Varjuk történetét bemutató Varjú nemzetség név- és címadásának. 17 Romániai magyar irodalmi lexikon.