A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

SZABADFALVI JÓZSEF EMLÉKÜLÉS - Szalipszki Péter: Megnyitó beszéd a Munka és szépség című kiállításon

paraszt szóval. Mert ki is a paraszt? Földműves, mondhatjuk így is. Műveli a földet. Nem véletlen a művel ige jelentésgyarapodása: még ilyen tartalmakat is hordoz, hogy műveltség, művelt ember, míves edény, stb. A kultúra szó, melybe beleértünk minden tudást a latin eredetű - colo, colui, cultus - művel jelentésű igéből származik, amelynek kiindulása szintén a földművelés. Hogyan lehet mégis, hogy a földet művelő parasztot oly sokáig lenézés illette? Tagadhatatlan, hogy még a 19. század derekán is a parasztság döntő többségét az írástudatlanság jellemezte, ebben áttörést csak az Eötvös-féle népiskolai törvény hoz majd. De az írástudatlan parasztságnak nem lett volna műveltsége? Dehogyisnem! Csakhogy ez a műveltség nem papír és toll által, hanem személyes kapcsolatok útján, apáról fiúra, anyáról leányra szállt, hagyományozódott és megújult. A parasztember évszázadokon keresztül valóban ki volt rekesztve az úgynevezett magas kultúrából, ő „csak" a feltételeit teremtette meg kétkezi munkájával, de közben maga is kultúrát teremtett, a paraszti kultúrát. A parasztember házát nem ékítették kőcsipkék, falazata vályogból, döngölt földből vagy sárral tapasztott fafonadékból készült, de arányosság és harmónia jellemezte. Plafonját freskók, stukkók nem díszítették, pitvarából szabadkémény vezette el a füstöt, a ház, vagyis a lakószoba plafonja gerendákra szögelt deszka volt, de farigcsáló keze szép virágokat ültetett azokra a mángorlókra, amelyeket jegyajándékul szánt kedvesének. A parasztember nem értette a gregorián énekek latin nyelvét, később nem jutott el hozzá Bach, Beethoven, sőt még Liszt zenéje sem, nem tudott kottát olvasni, de örömét, bánatát, fájdalmát, szerelmét gyönyörű pentaton dalokba foglalta. A parasztember - mint említettem - sokáig nem tudott írni-olvasni, de regéivel, meséivel, történeteivel ő is egyfajta tudást és esztétikumot hagyott a gyerekeire. A parasztember eltérő beszédét is, mellyel a nyelvjáráskutatás foglalkozik, sokak részéről lenézés övezte, s talán ma is vannak, akik jobb esetben megmosolyogják azokat, akik a hangokat, szavakat másképp formálják. Én Horger Antal véleményével értek egyet. A Magyarság Néprajzában a következőképpen ír erről: „A nép nyelve kisebb-nagyobb mértékben mindenütt eltér a városi köznyelvtől és az irodalmi nyelvtől. Sokáig azt hitték róla, hogy romlott nyelv, a nemzet műveltebb osztályaitól beszélt művelt nyelvnek parasztoktól való elrontása. Ma azonban már tudjuk, hogy ez nagy tévedés volt. Inkább a köznyelvet, s még inkább az irodalmi nyelvet lehetne annak nevezni, mert ezek sok tekintetben mesterséges fejlesztésnek eredményei, ellenben a népnyelvnek mindenegyes sajátja a nyelvi élet természetes fejlődésének útján keletkezett. Egészen tudománytalan az a sokszor hallható ítélkezés is, hogy a parasztok ezen, vagy azon a vidéken (mivel nem beszélnek irodalmi nyelven) csúnyán beszélnek." Nekem kedves, ha bárkit egyéni ízzel hallok beszélni, de a szívemhez legközelebb a keleti-palóc nyelvjárás áll, mert ezt beszélték azok a parasztok, akiket még ismerhettem. A másik világ csak a 19. század második felében fedezte fel a paraszti kultúrát. Csak a legnagyobbakat említem a felfedezők közül: Erdélyi János, Kriza János, Jankó János, de közéjük tartozott megyei múzeumunk névadója, Herman Ottó is, ők voltak az elsők, akik addig csak hagyományozódó paraszti kultúrát rögzítették, megörökítették, és - tudós emberek lévén - elemezték. A paraszti hagyományban a föld ismerete és szeretete is apáról fiúra szállt. Ismertem egy parasztembert, aki mikor fia hosszú időre külföldre készült, egy nemzeti színű szalaggal bekötött zsákocskában egy kis rögöt adott neki. „Sose felejtsd el, honnan indultál!"