A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

SZABADFALVI JÓZSEF EMLÉKÜLÉS - Sümegi György: Zsögödi Nagy Imre magyarországi vándorkiállítása

kapcsán értekeztek a „művészet őserejé"röl és rendre említhették azt is, hogy „minden vászna maga az eleven székely élet". Az idézett Lakatos Vince (Művésztelepei kér Csíkország. Képes Krónika, XIII. évf., 43. sz. 1941. okt. 16. 23-25.) szerencsére magát az alkotót is megszólaltatta: „Csíkországot az Isten megáldotta kitűnő levegővel. Amikor az Alföldön minden elposhad, minden fuldoklik a porban és hőségben, itt akkor is lehet alkotó szellemi munkát végezni. [...] Rengeteg élmény kínálkozik itt a festő számára. [...] Szűzi tiszta a népi élet. A művész éljen a népi élet gyökerén. Éljen a paraszttal és adja vissza annak a kultúráját". A népélet megrögzítése lett bevallottan is a kitűzött célja Zsögödi Nagy Imrének. Egyik legjobb értője, László Gyula fölteszi a kérdést: „vajon Nagy Imre zsögödi élete nem tette-e művészetét puszta néprajzi ténnyé? Nem vált-e provinciálissá? [...] Képein nem színfoltok vannak, hanem a zsögödi valóság, a patak, a palló, a tyúkól, az emberek, az állatok, a messze tájak, minden, ami a képen van, szinte fogható hitelű valóság. [...] Vajon zaklatott életünkbe nem az „elveszett paradicsom" evangéliumát hozzák-e Nagy Imre pásztorai, földművesei, életerős emberei, asszonyai, tiszta színű tájai és kristály vizű patakjai? A tiszta élet példáját, a néphez hű maradt ember példáját köszönhetjük Nagy Imrének" - zárja le érthető emberi kibúvóval László Gyula is 1976-ban a mélységében nehezen megválaszolható kérdést. Talán azért is merülhet föl mindez ilyen élesen a kiállítás tükrében, mert annak arányai egyértelműen ezt sugallják. Hiszen lehetett volna például Nagy Imre magyarországi alkotói periódusát, az ahhoz kapcsolódó műveket szaporítani {Alföldi táj, 1920, Kukoricahántás, 1924, Kettős portré, 1921). Igaz, hogy az említett két utolsó művet kölcsön kellett volna kérni a Székely Nemzeti Múzeumtól, Sepsiszentgyörgyről. Ahogy további alkotásokat a Kecskeméti Képtártól, a Petőfi Irodalmi Múzeumtól és magántulajdonból. Éppen ezen művekkel a Csíki Székely Múzeum anyagát úgy lehetett volna kiegészíteni, fölerősíteni, hogy a pályakezdés fontos művei és az életmű magyar művészeti, magyarországi kapcsolódásai még inkább megjelenhessenek a válogatásban, a tárlat összképében. Egyrészt az arcképeket, arckép-rajzokat lehetett volna, pl. az Erdélyi Helikon íróportréi (Dsidától Kós Károlyon át Tompa Lászlóig) és az 1956-os forradalomhoz kapcsolódó opuszok irányába (Féja Géza, Illyés Gyula, Németh László, Sinka István, Tamási Áron, továbbá a Vihar című kompozíciók) bővíteni. Azért, vagy legfőképpen annak érdekében, hogy az életmű szerves magyarországi művészeti kötődései evidens módon jelenhessenek meg. A pontosítás, a tények tiszteletben tartása az idézett, a kiállítást kísérő kiadványra is ráférne. Szabó András főmuzeológus, a Zsögödi Nagy Imre-hagyaték kurátora pl. azt írja, hogy „Budapesten magába szívta Nagybánya szellemiségét" - talán úgy pontos,