A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

SZABADFALVI JÓZSEF EMLÉKÜLÉS - Paládi-Kovács Attila: Szabadfalvi József, a pásztorkodás kutatója

magyar állattartás irodalmának, anyagi kultúránk kutatásának, s bizonyára felkelti majd a társtudományok, mindenekelőtt a gazdaságtörténet művelőinek figyelmét is."

13 Az 1980-as évek vége felé mindinkább a hagyományos, népi sertéstartás tárgykörére összpontosított, s arról írta akadémiai doktori értekezését is. Ez a monográfia (A series Magyarországon. Debrecen, 1991.) régi hiányt pótolt, s arra figyelmeztet bennünket, hogy fontos ágazatok (ló-, szarvasmarha-, juhtartás) néprajzi monográfiája máig sem készült el. Ezeknek a hiányát a Magyar Néprajz II. Gazdálkodás című kötetében megjelent fejezetek sem feledtethetik velünk.

14 A hazai sertéstartás hagyományos formáit, népi eszközkészletét, építményeit, zootechnikáját és szókincsét feltáró monográfia nagyobb részben a réti és az erdei, azaz a legeltető, makkoltató tartásmódot, a disznónyájak pásztorlását, vándorútjait írja le. Kisebb része foglalkozik a lassan belterjesedő, ólas vagy házi disznótartással és hizlalással. Behatóan foglalkozik a magyar sertéstartás honfoglalás előtti, majd középkori adalékaival és a hazai sertésfajták történetével, az egykori tájfajták jellemzésével. Hangsúlyozza, hogy Magyarországon a belterjes sertéstartás hosszú századok alatt alakult ki. Nagy váltást csak a kukoricatermesztés megnövekedése tett lehetővé a 19-20. század fordulóján.

15 Ez a kormeghatározása az egész országot tekintve elfogadható, de egyes tájakon már korábban, - a 19. század elején, első felében - megtörtént a váltás. Közvetve erre vall pl. a miskárolás (népnyelvi kocaherélés, göbeherélés), illetve a hidasólak terjedése a 18. században és a leíró statisztikák adatai. Fényes Elek nem csupán Hétről jegyezte fel, hogy erdeje nincsen és „a héthi sertés még soha nem volt makkon, csak otthon hizlaltatik."

16 Végezetül ide kívánkozik egy személyes megjegyzés. Szabadfalvi József akadémiai kutatóként is közreműködött a néprajztudomány „debreceni iskolájának" szervezésében, a szemináriumi dolgozatok, a formálódó kérdőívek, tervezetek bírálatában. Szigorú kritikai megjegyzéseit tréfálkozva, atyai, baráti tónusban tudta közölni velünk, s ezért könnyebben el is fogadtuk az ő intelmeit, mint Gunda Béla professzori dörgedelmeit. Legtöbbünknek baráti segítséget nyújtott első közlésre szánt írásműveink csiszolgatásához. Sokat köszönhetnek Neki a „debreceni iskola" későbbi kiválóságai. „Jóska bácsi", mint a Műveltség és Hagyomány c. intézeti évkönyv technikai szerkesztője 1965-ben a sorozat 7. köteteként megjelent bölcsészdoktori értekezésemet (A keleti palócok pásztorkodását) velem együtt gondozta, de kettőnk közül csak Neki volt szerkesztői gyakorlata. Mindig csak hálával emlékezhetem vissza akkor megtapasztalt baráti segítségére. Az állattartás történeti-táji rendszereiről, a tartásmódok arányainak történeti változásairól, a nomadizmus mibenlétéről és a réti teleltetés nomád hagyatékként való felfogásáról az 1960-70-es években szóban és írásban is voltak szakmai vitáink, de a tudományos viták nem rontották el köztünk a barátságot. Azt hiszem, az egykori disputák mindkettőnket további munkára sarkalltak, érveink, téziseink újbóli átgondolására, esetleg kisebb módosítására késztettek. Szegényebb lenne ma a magyar pásztorkodás néprajzi irodalma az 0 inspirációja nyomán formálódó müvek, Szilágyi Miklós, Bencsik János, Bodó Sándor, Törő László, Dám László, Dobrossy István, Petercsák Tivadar, Viga Gyula s mások munkái nélkül, akiket velem együtt a pásztorkodás mezejére csalogatott. 13 Paládi-Kovács A., 1971.284. 14 Szabadfalvi J., 2001a; Szabadfalvi J., 2001b; Szabadfalvi J., 2001c. 15 Demeter Zs., 1993. 684. 16 Fényes E., 1851. II. 105.