A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

SZABADFALVI JÓZSEF EMLÉKÜLÉS - Paládi-Kovács Attila: Szabadfalvi József, a pásztorkodás kutatója

SZABADFALVI JÓZSEF, A PÁSZTORKODÁS KUTATÓJA PALÁDI-KOVÁCS ATTILA Szabadfalvi József 1959-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen a magyar feketekerámiáról írott értekezésével érte el a bölcsészdoktori címet. Értekezésének összefoglalóját publikálta 1960-ban a Műveltség és Hagyomány című tanszéki évkönyv í—II. kötetében, s ezzel párhuzamosan, de két részre bontva, német nyelven is közreadta az Acta Ethnographica 1959. és 1960. évi számaiban. Akkoriban kezdett foglalkozni a témaváltás gondolatával, amikor lezárta - legalábbis egy időre - feketekerámia-kutatásait, s a majdani kandidátusi fokozat megszerzéséhez keresett érdemes, s számára is érdekes témát. Herman Ottóval szólva „a magyarok nagy ösfoglalkozását" választotta, amihez talán a Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa (Bp., 1961), neves nemzetközi szerzőgárdát felvonultató tanulmánykötetének megjelenése is hozzájárult. Noha a magyar feketekerámiáról és annak európai kapcsolatairól, kultúrtörténeti hátteréről szóló, tágas európai kitekintéssel és bőséges filológiai apparátussal megírt tanulmányai a rokontudományok művelőinek körében és külföldön is elismerő recenziókat, hivatkozásokat, megbecsülést hoztak a szerzőnek, mégis szűkösnek érezte már a kézmüvesmesterségek műhelyeit, s tágasabbnak tartotta az állattartók és a pásztorok világát, téres legelőit, Debrecenhez közeli pusztáit és távoli havasait. A Viehzucht-kötetben Gunda Béla és Balogh István mellett debreceni cimborái közül Béres András és Varga Gyula cikkei is megjelentek, s még számos hazai szerző kapott teret (Belényesy Márta, K. Kovács László, Timaffy László, Andrásfalvy Bertalan, Földes László). Ennél jóval több külföldi szerzőt említhetnénk, Európa minden részéből. Ezzel szemben a kisiparok, a mesterségek néprajzi kutatóit akkoriban egy kézen is meg lehetett számolni. Szabadfalvi József az 1960-as évek elején kezdett el foglalkozni a magyar állattartó kultúra kérdéseivel. Témaváltását jelezte Éber Ernő könyvéről (A magyar állattenyésztés fejlődése. Bp., 1961) közreadott recenziója (Ethn. 1962.), majd első e tárgykörbe tartozó cikke, amit a juhmakkoltatás kérdésköréről írt.

1 Borsod, Gömör, Abaúj és Zemplén domb- és hegyvidékeinek emlékezettel elérhető paraszti gyakorlatát vizsgálta elsősorban, amit kiegészített korábbi századok történeti adalékaival is, s rámutatott, hogy a juhok makkoltatása az újkor elejétől sűrűn adatolható, mind a paraszti, mind az úri, uradalmi birtokon a tölgyerdők, sőt a bükkösök vidékein is. Munkatársként is tanúsíthatom, hogy éveken át megszállottan jegyzetelte az egész addigi szakirodalmat, s a 60-as években kialakított hatalmas adatbázisát valószínűleg élete végéig sem merítette ki. Következő tanulmánya A gazdasági év vége és az Őszi pásztorünnepek címen jelent meg 1964-ben. Ez a pásztorok patrónusainak, védőszentjeinek napjaihoz fűződő népszokásokat, különösen a Demeter- és a Vendel-kultusz eredetét és geográfiai elterjedtségét világítja meg. Kevesebb figyelmet szentel a Mihály-, Márton- és Lénárd-naphoz fűződő hiedelmeknek és szokásoknak, de az egész tanulmányt áthatja az állatpatrónusok tiszteletének európai elterjedtségét és kultúrtörténeti hátterét feltáró igyekezet. Ennek köszönhetően jut el időtálló megállapításokig, tartós kutatási eredményekig, melyek ma is 1 Szabadfalvi J. 1963.