A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

INTERETNIKUS KAPCSOLATOK ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGON - Bődi Erzsébet: A néprajzi kutatások hatása a Derenkről kitelepített lengyelek identitására

írásos dokumentumok, más jellegű mikro történelmi források, az eredetről szóló kérdés csak néprajzi tények ismeretében válasz nélkül marad. Az 1980-as években megfogalmazott állítás mindenki örömére folytatásra talált a 2000-es években Rémiás Tibor történész-muzeológus eredményes anyakönyvi kutatásával

10 és Janusz Kamocki lengyel etnológus-muzeológus kitűnő lengyelországi helyismeretével." A családnevek {Rémiás-Remiasz, Kusztván-Kustwan, Voda-Woda, Gogolya-Gogola, Stefán-Stefan, Safarcsik-Szafarczyk, Hudi-Hudy, hogy csak a ma is használatos, azonos hangzásúakat említsem) nyomán felfedezték, hogy az egymás szomszédságában található tátraaljai (Podhale) Bialka Tatrzanska, Brzegi, Bukowina, Gron valamint a szepesi Czarna Góra és Jurgów községek lakosai közül többeknek megegyezik a neve. Személyes találkozások jöttek létre. Elsőként Magyarországon a derenki búcsún 2007. július 22-én, második alkalomból 2007. október 27-28-án már az említett podhalai falvakban. A bialkai búcsún való részvétel különösen felejthetetlenné tette a Derenkről elszármazottaknak az „őshaza" megtalálását. A lengyel úton 65-en vettek részt Magyarországról. A szervezők tolmácsokat fogadtak, hogy még közelebbi megértő kapcsolatba kerüljenek a történetileg 300 éve egymástól külön élő családok jelenkori tagjai. Az azonos családneveken túl Bialka Tatrzanska nagyközség 17-18. században épült fatemplomának védőszentjei, Szent Simon és Szent Júdás Tádé apostolok - akiket a hívők az egyház folyamatos gyarapodásáért és a népek egyesítéséért kérnek -, még egyértelműbbé tette a lengyel ősök földjét. Az egykori derenkiek templom főoltárképe is Szent Simon és Szent Júdás Tádé apostolokat ábrázolta. Ezt a képet jelenleg az istvánmajori templom őrzi.

12 Visszatérve a 70-es évek végén megkezdett néprajzi kutatásokhoz annak ellenére, hogy a tudományos konklúzió az egykoron kibocsátó településekre konkrétan nem tudott rámutatni, a néprajzi eredmények hatottak a közösségre. Könyvek, tanulmányok szóltak életükről lengyelül és magyarul. Rögzítették hétköznapi történetüket. Fényképek tették időtállóvá cselekedeteiket, környezetüket. A tudományos feldolgozásokból ugyan nem minden kötötte le figyelmüket, de az epizódok, a példák igen. Kezdték önmaguk is értékelni mindazt, ami sajátjuk. Nem szégyellték anyanyelvüket. Derenki történeteket már nemcsak néprajzos kérésre meséltek, maguk között is fel-felemlegettek egy-egy megtörtént esetet. Magyarországi történetüket, szegénységüket, át- és széttelepítésüket tisztábban látták, mint korábban, amikor is hányattatásukat szerencsétlen sorsukkal magyarázták. Mindezek ellenére továbbra is hátrányos kisebbségnek érezték magukat. Az akkori hatalmi elit előtt valóban mellőzött, sőt bizonyos esetekben (pl. az Istvánmajorba vezető 5 km-es földút szilárd burkolását) elutasított, teherként kezelt közösségként léteztek. Ezt a társadalmi izoláltságot Istvánmajorban már nemzetiségi voltuk miatt élték meg. Akik, főleg fiatalok, elköltöztek onnan, többen tanultak, értelmiségiek lettek. Ők kezdték el becsülni szüleik múltját és a róluk szóló írásokat. Sőt céltudatosan segítették munkánkat. A publikációk felkeltették a lengyel nagykövetség és kulturális intézmény dolgozóinak érdeklődését. Egy ilyen ad hoc látogatáson jelent meg Istvánmajorban a 80-as évek végén Magyarországra akkreditált lengyel honfitársainak társaságában Kondrad 10 Rémiás T., 2004.; 2005.; 2007. 11 Janus: Kamocki a krakkói néprajzi múzeum nyugalmazott muzeológusa, nagy utazó, etnológus, Indonéziáról írott könyve nagy sikert aratott az etnológusok körében. Folyamatosan publikál, többek között a Polonia Wqgierska-bnn. 12 Rémiás T. 1992.