A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

INTERETNIKUS KAPCSOLATOK ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGON - Orosz György: Magyarok, szlovákok, ruszinok, szászok, románok, zsidók a hajdanvolt közös hazában (Nemzetiségcsúfolók)

minden bizonnyal a Bibliának az ünnephez illő szövegszakaszát olvasgatta, de nem a kánoni Bibliát, hanem a Varga Lajos-féle „ Verses Szentírást" lapozgatta; ennek könyvészeti adatai: Nyomatott Egerben, az Egri Nyomda-Részvénytársaságnál, 20 korona, 1917. évi hadikiadás. Nagymamáin a „Verses Szentírást" még lány korában, Fábiánházán rendelte meg a kiadótól, s 1917. november hó 22-én kapta kézhez. Fábiánházáról aztán Révaranyosra ment férjhez. A „Verses Szentírás" hozományának fontos részét képezte. Élete során rongyosra olvasta. Ebből merített lelki erőt a küzdelmes életéhez, ugyanis 1934-ben harmincöt évesen özvegységre jutott. Hat kiskorú gyermekről kellett egyedül gondoskodnia. Keresztnevük a születésük sorrendjében: Mihály, Elek, Endre, Bertalan, János, Margit. Közülük már csak Margit nevü keresztanyám él. Tőle kaptam meg a „Verses Szentírást", mint apai ágú örökségem részét. Az elárvult Orosz családnak volt a megélhetéshez elegendő földje, kb. 10 hold, de nem volt, aki azt művelje. így a kiskorú fiúgyermekek szántottak, vetettek, arattak. Mariska, ahogyan a rokonok és a szomszédok szólították nagymamámat, Istennek tetsző életet élt. Gyermekeit a hit útjára terelgette, s rendszeresen járt velük Máriapócsra a búcsúkra. Igazi Krisztus-követőkként természetesen gyalog zarándokoltak oda és vissza. Nagymamámnak volt még egy kézzel teleírt füzete is, amely, a népi nyelvhasználat szerint, a Lvrdesi Szűz Mária tiszteletére mondott ájtatos imákat és énekeket tartalmazott. Én ezt a füzetet saját szememmel nem láttam, mert a folytonos kölcsönadás során valamelyik másoló asszonytól nem került vissza. Nagymamám tagja volt a Révaranyosi Szent Miklós Egyházközség rózsafüzér-testvérületének. Máig emlékszem rá, amikor a temetésekor, mint ahogy ez manapság is szokás, a koporsójára ráhelyezték a helyi testvérület rózsafüzérét. Kívánsága szerint padmalyos sírba temették: padmaly (nép) 'sírgödör oldalába ásott üreg a koporsó számára'. Térjünk most vissza a múltból a jelenbe. Édesanyám, Ráti Margit (szül. 1931. Kopócsapáti) 2006-ban emlékezetből lediktált nekem egy magyar csúfolót, amellyel magyarok csúfoltak egy magyar javasasszonyt, aki különleges foglalkozása miatt került a falu szájára. Nadályos Manduláné, aki anyáin gyerekkorában élt Kopócsapátiban, élemedett korú, görnyedt parasztasszony volt. A Holt-Tiszán gyűjtötte a nadályokat, azaz az orvosi piócákat. Hívásra házhoz ment. A nadályokat nagy uborkásüvegekben tartotta. Az üvegeket, ha beteghez hívták, ponyvába rakta és a hátán vitte. Magas vérnyomást gyógyított: a beteg nyakába ragasztotta a piócákat és azok kiszívták a felesleges vért. Nadályos Manduláné magányos özvegyasszony volt; vagy 80 évig élt. Amikor ment az utcán, a gyerekek szaladtak utána és kórusban a következő csúfoló verset skandálták: Olyan emberekről mesélek a következőkben, akik máig élnek emlékezetemben. Szülőfalumban, Aranyosapátiban, gyermekkoromban időről időre megjelentek messze földről jött vándorló iparosmesterek: varrógépjavító, köszörűs, esernyőjavító, drótostót. Mindig valamiféle pezsgést hoztak a falu egyébként csendes, egyhangú életébe. Új hírekkel szolgáltak, de fő tevékenységük a javítómunka volt. A házakban mindig akadt valami reparálnivaló. Édesapám, Orosz Endre (1926, Révaranyos - t 2001), képesített kőművesmester volt. Nemcsak szakmáját művelte kiválóan, hanem magas fokon gyakorolta a mesterek szóban élő hivatásetikáját is. Tőle hallottam, hogy a mestereknek erkölcsi kötelességük Manduláné Toláné! Kárál még a magáé? Kárál bizony, kotyog is, A lába közt mozog is.