A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

INTERETNIKUS KAPCSOLATOK ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGON - Bartha Elek: Etnikus hagyomány - liturgikus hagyomány

kérdés. A vita és annak utóhangjai ugyanakkor jól mutatják, hogy a vallásos hagyomány milyen felbecsülhetetlen jelentőségű Európa évezredes kulturális integrációjában és a kontinens nemzeti kultúráinak történetében, mennyire megkerülhetetlen az elérendő célként emlegetett „európai identitás" kialakításában. Az iménti három példa más és más irányból, de jól szemlélteti a vallásos hagyománynak az identitás különböző típusaira gyakorolt hatását, és ezek a példák abból is megmutatnak valamit, hogy a néprajz hogyan látja a kapcsolatot az identitás különböző formái és a vallásos hagyomány között. A téma ma is aktuális, eleven. A paraszti kultúra, a paraszti társadalom már a múlté, a hagyomány azonban ma is élő. Újabb és újabb formában bukkan felszínre, jelenik meg előttünk, áthatja, befolyásolja mai életünket, ugyanúgy, ahogyan azt elődeinknél is láthattuk a 19. század és a 20. század első felének szép néprajzi leírásaiban. Az identitás és a szakrális néphagyomány kapcsolata - látva korunk vallási és nemzeti mozgalmait - még hosszú időn át foglalkoztatni fogja a humán diszciplínák képviselőit. Néhány évtizeddel azt követően, hogy a pszichológus Erixon kutatásainak eredményeként az identitás kérdésére felfigyelt a világ, a kulturális antropológia és a néprajz felismerte a jelenség kulturális gyökereinek vizsgálatában rejlő lehetőségeket. Az identitás fogalma a kultúra területén - eredeti jelentését megtartva - széles értelmezést kapott, és napjainkra számos formáját, tartalmi típusát szokták megkülönböztetni: vallási, felekezeti, etnikai, lokális, kulturális, de beszélhetünk foglalkozási, közigazgatási, kistáji vagy regionális identitásról. Ha tovább bontjuk az identitás kulturális összetevőit, a mindennapi élet nagy számú mozzanata sorolható ide az individuum vagy a közösség kulturális arculatától és lelkialkatától függően: személyes emlékek, kapcsolatok, közös munkaalkalmak, ünnepek, ételek, tájak, környezeti elemek, és még sorolhatnám tovább. A néprajz és az antropológia érdeklődési körébe ez a problémakör viszonylag nem régen került, az előbbi néhány évtizede, az utóbbi Magyarországon a 90-es évek óta foglalkozik vele. A vallás a maga mindent átfogó hagyományrendszerével meghatározó szerepet játszik az identitás legtöbb típusában, elsősorban az etnikai, a lokális, kistáji, a családi, a kulturális identitások esetében. Identitás - vallás — migráció A néprajzi adatok arra utalnak, hogy a vallás tárgyiasult megnyilvánulásai, objektumai, szakrális építményei a közösségi összetartozás eszközeként szerepelnek. A régi templom emléke, a temető az ősök sírjaival - ahogyan a bevezető példából láttuk - erős érzelmi kötődési pont a távolba szakadt individuumok számára. Szinte kísérleti laboratóriumi körülményeket jelentenek az ilyen kutatásokhoz az eredeti gyökereikből kiszakadt (uprooted) közösségek. Altalános szokás volt a 17-18. századi nagy európai migrációs folyamat során, hogy az új hazába útnak induló közösségek vitték magukkal templomuk kegyképét, kegyszobrát, csodatévő ikonjait. A német nyelvterületről a Dunán a Kárpátmedencébe érkező telepes közösségek gyakran hozták magukkal templomuk harangját. A Kárpátok északkeleti vidékéről telepített kárpátukrán, ruszin falvak lakói egész templomukat szállították magukkal szétszedett állapotban, tutajokon a Tisza vízi útján. Ahol pedig erre nem volt lehetőség, mint például az Újvilágban, ott a „könnyebben szállítható" szimbólumok révén tárgyiasulhatott a szakrális hagyomány, és maradhatott a