A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

Pirint Andrea: Szelencék „meséi". Petró Sándor szelencegyűjteményének válogatott darabjai

mértani alakzatoktól kezdve bonyolultabb kartusz-formákon át igazodhatott egy-egy állat, valamely tárgy (pl. legyező, kosár, koporsó, gyaloghintó, nadrág, kalap) alakjához vagy akár emberi fej formájához is. Petró doktor szelencegyűjteménye nem tükröz a tárgytípuson belüli specifikus gyűjtőkört. Anyagot, technikát, származási helyet (országot, kontinenst) és kort tekintve is teljes mértékben összetett kollekcióról van szó, amely nyilvánvalóan véletlenszerűen, - amint arról a tárgyakra „pingált" számok és néhány megmaradt cédula tanúskodik - a Bizományi Áruház Vállalat kínálatának megfelelően állt össze. Szelencehasználat Magyarországon A szelence mint tárgytípus a 17. század közepétől, a francia királyi udvarból indult hódító útjára, vált divattá, s kétszáz éven keresztül tartotta állásait. Hamarosan beszivárgott Európa uralkodóköreinek diplomáciai és társasági életébe, majd a főrangúak divatját követni akaró alsóbb osztályok, végül a polgárság életének is részévé vált. Mint bárhol Európában, úgy Magyarországon is nagy közkedveltségnek örvendett, hogy milyen mértékben, azt leginkább talán a hagyatéki leltárak volnának képesek visszatükrözni, már ha az összeírások következetesen tartalmaznák az elhunytaknak kifejezetten személyes használati tárgyait. Nem nehéz belátni, hogy ezek az apróságok - főképp, ha pénzbeli értéket alig képviseltek - többnyire kikerülték a hagyatéki besorolást, s az örökösök mint emléktárgyat - úgymond nyomtalanul - vették magukhoz. Konkrétabb nyomát találjuk a szelencékre - szűkebben a nemesfém szelencékre való igénynek a hazai ötvösséggel foglalkozó irodalomban, ahol a különböző fémjegyek előfordulására példaként hozott tárgyak között a szelencék gyakorta előfordulnak. Olykor csak a külalakról (pl. kerek, ellipszis kerületű) kapunk tájékoztatást, de előfordul, hogy egy-egy darab rendeltetése is említésre kerül, úgymint ostyatartó, cukor- vagy burnótszelence. E tárgyak észlelhetően beletartoztak a 18-19. századi közkedvelt, világi és egyházi rendeltetésű ötvöstárgyak (kanna, fedeles kupa, késbak, evőeszközök, tálca, serleg, kehely, paténa, úrmutató, tömjéntartó stb.) körébe. Ám, hogy a különféle anyagokból készült pikszisek milyen mértékben uralták a régi idők tárgykultúráját és alkották részét a mindennapi életnek, annak felidézését leginkább szépirodalmi müvek segíthetik elő számunkra. Mikszáth Kálmán regényei nem egyszer kerülnek felhasználásra művelődéstörténeti forrásként. A 19. századi világ nagy megörökítőjéről gyakran megjegyzik, hogy előzetes jegyzetelgetés nélkül, kötetlenül szőtte cselekményeit, de emellett már az is köztudomású, hogy szárnyaló fantáziáját a realitások kereteinek szándékolt kijelölése és tiszteletben tartása mellett kamatoztatta. A 19. század elején játszódó „Különös házasság" a szelencéknek (elsősorban annak tubákos fajtájának) egykori hazai közkedveltségéről igen beszédesen árulkodik. A történet során lépten-nyomon előkerül némely zsebekből egy-egy ilyen aprócska tárgy: a regénybeli vidéki doktor, Medve Ignác zsebében egy rózsafából készült, dr. Guillotine arcképével díszített burnótszelence lapul, s az egykori titkosrendőr, Krok Mátyás is gyakran veszi elő tubákos szelencéjét, „...hogy megsarkantyúzza az agyvelejét". A regényben képszerűén kerül bemutatásra, hogy a burnótozás, s vele a szelencehasználat nemcsak világi körökben, de az egyházi szférában is általános volt. A „Különös házasság" Egerben lezajló szentszéki tárgyalása folyamán „... az igazság... mérlegelése előtt még egy kis