A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

KÖZLEMÉNYEK - Szilágyi Miklós: Hernád menti folklór-adalékok (Diákkori halászati gyűjtésem melléktermékei)

tervezett monográfiához „minden" feljegyzésemet. Amit előzetes ismereteimhez képest akkor és ott „újdonságnak" éreztem, egyszersmind feljegyzésre is érdemesnek tartottam - okkal-joggal arra következtetek tehát, hogy naiv buzgalmamnak köszönhetőek ezek a feljegyzések. Szerencse, hogy megőrizték, mert a memóriám bizony-bizony ez esetben semmit sem segítene. Csak annyit őrzött meg az emlékezetem, hogy felhőtlenül örültem, amikor a kissé már hűvös őszi hajnalon a halászatról „mindent tudó" (előtte való nap már alaposan kifaggattam!) hernádnémeti öreg halásszal, Zvolenszki Lászlóval (annyi idős volt akkor, mint én most...) a Hernád-parton üldögéltünk, s mert alig mozdult a víz, nagy ritkán mutatkozott csak „valami" a vízbe merített csempely körül,

5 (hajnaltól délig jószerével semmit sem fogtunk, csak a „vizet szűrtük"...), soha-nem-hallott érdekességként figyeltem és sebtében jegyeztem a ráérős „mesélgetést", mely személyes élményt is, dalt is, mesét is görgetett magával (1, 3, 12, 14. szöveg). Noha volt már némi ismeretem a „népmeséről" (egyetemi tanórán meghallgathattuk pl. Rostás Béla debreceni cigány mesemondó, Gunda prof állandó adatközlője, végtelenül hosszú meséjét a Taknyosorrú Barátról és Tindérszíp Ilonáról!

6

), csak most, utólag tudatosítom: valóban mesét is hallhattam. Az akkori tökéletlen feljegyzésem azonban csak ahhoz elegendő, hogy az (alighanem töredékesen, hisz nem magnetofonnal rögzített) szüzsét úgy-ahogy azonosítani lehessen.

7 És az atyafiságosan baráti fogadtatás hangulata idéződik fel bennem, amikor a sajóhidvégi Varró János nevét olvasom „adatközlőként" néhány gyűjtési cédulán (4, 5, 9, 10, 11. szöveg): az idős házaspár azonnal bizalmába fogadott, kifaggatott életem folyásáról, szüléimről, gyermekkorom színteréről (ahol még odaszármazott falubelijüket is azonosítani tudtuk). Majd hosszú életük teljes tapasztalati tudását át akarták adni nekem (alig engedtek el!), a „régi öregek" mindennapi élete iránt érdeklődő unokájuk-korú idegennek. Az ilyen emlékidézés azonban nem folytatható, mert alig-alig vannak felidézhető emlékeim e gyűjtő útjaimról, amikor egyedül gyalogoltam faluról falura, amikor először keltettem fel azt a gyanút a gyakorló orvhalászokban, hogy magam is olyanféle lehetek, másképp miért érdekelnének ennyire a halászpraktikák, s amikor mindenütt megkínáltak kenyérrel-szalonnával s egy pohárka murcival (talán mert a vándordiákot így szokás: hátha garabonciás?). De nem folytatom, mert úgyis csak azok az emlékeim érdemlik meg a felidézést, amelyeket a gyűjtési céduláim megőriztek. íme: 1. „Halászott egy ember valamikor, és egy nagy követ, egy olyan ötkilós formát fogott ki. Olyan gyönyörűnek találta, hazavitte. Hazavitte a gyerekeknek játszani. Hazavitte a család közé. A gyerekeknek még enni se' kellett, úgy játszottak vele. Hanem mikor kezdett alkonyodni, nála meg világosodni kezdett! Éccaka a nagy kő annyira világított, hogy be kellett hányni ruhával. Nem tudtak aludni. Megörültek, hogy jó lesz lámpa helyett, nem kell petróleumra kő'teni. Ez a kő világított egy pár esztendeig. Valamikor a régi világba' lovasfogattal mentek a küldöttségek. Azon a falun utazott keresztül a királyi kiküldött. Olyan világos vót abba' a házba', ahol a halász lakott, hogy feltűnt. Bementek, oszt' akkor csodálkoztak, hogy sose' láttak olyan nagy gyémántot. Kérték, hogy adja el nekik azt a követ. 5 Ennek a halászati jelenetnek a fényképe került a hernádi kismonográfia címlapjára: Szilágyi Miklós 1980 - a csempely ( = emelőháló) leírását 1. 31-41. 6 Vö. Gunda Béla 1956: 143-148. 7 Néhány párhuzam (melyekre Benedek Katalin kedves kolléganőm hívta fel a figyelmemet, s ezért köszönettel tartozom neki): Merényi László 1861: 1. 143-158; Kálmány Lajos 1914: I. 205-206; Konsza Samu 1957: 133-134; Dégh Linda 1960: II. 263-265. 732