A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

KÖZLEMÉNYEK - János István: Kodály Zoltán és a régi magyar irodalom

Kodály egyetemesség-igénye természetesen sok történelmi hiátussal kénytelen szembesülni ugyan, mégis, a művész képes áthidalni mindazt, amit a filológus vagy a zenetörténész hiányként regisztrál és él meg. S ezt a hiányt szerette volna pótolni művészetével: művelődésbeli lemaradásunkat, a magaskultúrában támadt zavarokat és hiátusokat. Egyszóval: rekonstruálni és egységben látni vágyta a magyarság művelődésének évszázadait, a kezdetektől saját koráig. Ugyanakkor alkotói szemléletként Adyval együtt vallotta, hogy „élet és halál együtt mérendők", azaz múlt és jelen szintézisében mutatható meg az a jövőkép, melynek mindenképpen magasabb minőséget kell képviselnie mind a múlt, mind pediglen a jelen értékdimenzióinál. Ide kívánkozik még Kodálynak a kultúra átörökléséről szóló nézete, mely szerint „kultúrát nem lehet örökölni", minden generáció újratanulja ősi kultúráját, s közben átértelmezi, át is alakítja azt. így a kultúra is állandó mozgásban, változásban van, s jól látja azt is, hogy „mélyreható különbségek vannak életkor, társadalmi, vagyoni állapot, vallás, civilizáltság, vidék és nem szerint.

4 „Az egység tehát nem a kultúrában, hanem a kultúrát létrehozó közös magatartásban (mentalitásban), a kultúrát teremtő lelki habitusban, s a létrehozott kultúra nemzeti jellegében található meg" - summázza nézeteit Kodály.

5 Kodály tehát szinte Lükő Gábor-i értelemben vallja, hogy a kultúra nem más, mint az egy és oszthatatlan magyar lélek ezerféle megnyilatkozási formája: a magyar lélek formái. Továbbá kivetíti a magyar kultúra egészére Kodály azt a felismerést, hogy amikor a „zenei néphagyomány nagy lelki egységéről" beszél, akkor ezen kijelentés igazságtartalma nem csupán a zenére vonatkoztatható, hanem a kultúra minden szektorában, így az irodalomban is megkérdőjelezhetetlen alapelvként működik. Kodály zeneszerző volt ugyan, de ezernyi tudatos szállal kapcsolódott a történelmi magyarság gyökérzetéhez, melynek - mint írja - „ezeréves látható története, és talán még jobban nyelvében, dalában élő több ezer éves láthatatlan élete ellenállhatatlanul vonz magához." Kodályt elsősorban nem a történelem érdekli, sokkal inkább az abban alakuló, kikristályosodó egyéni és nemzeti sorsproblémák megkeresésének hősies szándéka foglalkoztatja. És ebben a heroikus munkában vezérfonal volt számára a magyar irodalom. Nehéz lenne megmondani, hogy hét évszázad magyar irodalmi hagyományából mihez vonzódott leginkább, mely értékeket, műfajokat tüntetett ki figyelmével: úgy tűnik egyaránt elmélyedt a 16. század zsoltárverseiben, Zrínyi prózájában, a magyar líra Csokonaitól Petőfi Sándorig ívelő termésében, de otthon volt a modern líra világában - gondoljunk Ady-versekre komponált dalaira - valamint a kortárs magyar költészetben is, nevezetesen Weöres Sándor lírájában. Kodály zenéjében szinte a teljes magyar líratörténet intonálódik, mégis azt kell mondanunk, vannak bizonyos csúcspontok ebben az irodalmi recepcióban. Ilyen korai remekműve a Psalmus Hungaricus, mely a magyarság történelmi válsághelyzetében keletkezett, három évvel Trianon után (1923). Tudjuk, hogy az 55. Dávid-zsoltárt magyarító Kecskeméti Vég Mihály szövegét használta fel arra, hogy megrázóan mondja el egyén és közösség tragédiáját. Az ünnepi alkalom és megrendelés (Pest-Buda egyesítésének 50. évfordulója) csupán ürügy a zeneköltőnek, hogy világgá kiáltsa népe tragédiáját, mely ugyanolyan élesen vetődik fel Trianon után, mint a vérrel áztatott, vallási-felekezeti konfliktusoktól szabdalt 16. század Magyarországán. Nem csoda hát, ha Kodály is Kecskeméti 4 FÜR 109. 5 FÜR 104. 654