A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

Pirint Andrea: August von Pettenkofen magyarságképéről a Miskolcon őrzött festmény eredetiségének vizsgálata kapcsán

Tisza és Zagyva összefolyásánál".

18 Rózsaffy egy konkrét műről szólva így fogalmaz: „Az igazi magyar virtus van e képen mesterileg és minden túlzás nélkül kifejezve, az a magyar virtus, melynek nyilvánulásában a művész oly őszinte szívvel gyönyörködött [...] A bátor elszántságot, a minden veszélyt fitymáló vakmerőséget csodálta bennünk."

19 Ugyanő egy másik helyen Pettenkofen szemüvegén keresztül így láttatja a magyar lelket: „... észrevette, hogy a magyar, ha a csatában bátor és rendíthetetlen, a békében viszont barátságos józan, egyszerű, tevékeny".

20 Fentiekből kitűnik, hogy az idegen származású festő rokonszenve saját önértékelésünket bátorítja. Csírájában azonban egy ellenkező előjelű reakció is felbukkan. Lyka Károly találóan írja az 1903-as Nemzeti Szalon-béli Pettenkofen-kollekcióról: „Szeretettel és örömmel nézegetjük: íme egy német ember, aki Magyarországba jött festeni, amidőn a legtöbb magyar festő Itáliát tartotta az egyedüli festhető országnak. A képsorban tehát van némi szemrehányás is".

21 A szemrehányásra pedig visszautasítással is válaszolni lehet. Miközben a legtöbben bátorító példamutatást olvastak ki az életműből, a történet egy másik olvasata tagadást eredményezett, a külhoni festő magyarságának és végső soron annak tagadását, hogy egy osztráké volna az elsőbbség a magyar értékek felfedezésében. Ugyanazon képek kapcsán, amelyekről Lyka a fent idézett szavakkal ír, A Hét című szemle anonim cikkírója így fogalmaz: „A mi levegőnk még sem vibrál ezeken a képeken, de ma már nem is szorultunk rá, hogy a világ az ő képein ismerje meg a magyar földet és magyar parasztot".

22 Ez a reakció pedig egyenes ágú folytatásának tűnik annak a polémiának, amely már az 1840-es években megindult, és amely a külföldiek által festett magyaros jelenetek „hűségéről" folyt.

23 Azóta, hogy a Weixlgartner-féle monografikus feldolgozás eredményei közismertekké váltak, egy lényegesen cizelláltabb Pettenkofen-kép birtokában vagyunk. A kétkötetes opusz olvastán kibontakozik egy olyan ember életútja, akinek erkölcsi elkötelezettségére mindenekelőtt az a jellemző, hogy emberbarát volt, s ezen belül természetesen magyarbarát is. Akit művészi szempontból minden érdekelt, ami a nagyvárosi civilizációtól távol maradt. Szolnokon ugyanazt a vidéki bensőségességet festette, amit saját hazájában, vagy épp Olaszországban. Művészi fejlődését tekintve pedig olyan festő volt, akinek munkásságában fokozatosan háttérbe szorult a festői téma, és egyre inkább a művészi formanyelv kérdése került előtérbe. Kitetszik az életműből, amit Feleki Géza már 1909-ben kitűnően megérzett: „Nem az Alföld adott palettájának új színeket és ecsetjének új színszerkesztő lehetőségeket, hanem a benne már kezdettől fogva élő színvilághoz talált megfelelő külső valóságra az Alföldben".

24 Ez pedig nem kis különbség. August von Pettenkofennek a magyar művészet történetében elfoglalt előkelő helyét nem erősíti, de nem is gyengítheti a 20. század eleji magyar közírók állításainak igaza vagy téves volta. Fentiektől függetlenül elvitathatatlanul fontos szerepet játszott a magyar festészet alakulásában azzal, hogy Szolnokon egy olyan masszív képzőművészeti hagyományt teremtett, amely szándékolatlanul is alapja lett a képzőművészeti életünk18 GerőÖ., 1904.219. 19 Rózsaffy D., 1905.387,390. 20 Rózsaffy D., 1905.395. 21 LykaK., 1903/b. 389. 22 n. n. 1903/b. 705. 23 Lásd: Kissné Sinkó AT., 1981. 99. 24 Feleki G., 1909.676. 439