A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

Pirint Andrea: August von Pettenkofen magyarságképéről a Miskolcon őrzött festmény eredetiségének vizsgálata kapcsán

ott, talán mindössze annyi időre, ameddig egy adott csapatrész ki volt vezényelve."

14 Azzal szemben pedig, hogy a festő minden nyarat Szolnokon töltött volna, vagy hogy ott élt volna, fennmaradt naplója tanúsága szerint az igazság az, hogy mintegy harminc év alatt összesen tizenegy alkalommal kereste fel az alföldi települést. Ebből két alkalommal csak néhány napra érkezett, a többi alkalommal általában három-négy hetet töltött Szolnokon.

15 Mítosznak és valóságnak szembeállításával természetesen nem célunk Pettenkofen magyarságképének pozitív voltát tompítani. A festő szerette Szolnokot és rokonszenvezett a magyarokkal. Magyarbarátságának ténye nem szenvedhet csorbát bizonyos kiszínezett életrajzi elemek cáfolata révén. A magyar közírók jóhiszemű „kerekítése" egyrészt minden bizonnyal az élőszóban már régebb óta élő hiedelmeket tükrözi, másrészt tükrözi azt is, hogy a 20. század elején nagy volt a súlya annak, hogy egy idegen polgár, aki ráadásul a történelem által determináltan ellenségünknek számított, nagyra értékelte nemzetünket. Pettenkofen magyarbarátsága mentén megindult a filozofálgatás a festő kifejezett magyarságáról is. Két szerzőnél, főképp Gerő Ödönnél nem csupán arról van szó, hogy miben nyilvánult meg irántunk való rokonszenve, de kimondásra kerül az a tétel is, amely szerint Pettenkofen lelke mélyén maga is magyar volt. Igaz, hogy papír szerint „törzsökös német", de „magáévá tudta tenni azt a sajátos elemet, amelytől magyarnak érezzük levegőnket, égboltunkat, tájékunkat".

16 Hogy a mester magyarrá vált Szolnok hatására, általánosan vallott nézetté lett. Ám Gerő Ödön tudományosan is alátámasztja az állítást és aTaine-i miliő-elmélettel magyarázza. „Az Alföld megkapta a lelkületét és átformálta" - írja, majd felveti azt a kérdést is, hogy vajon sok magyar festő müvében miért nem érzünk magyarságot, miért inkább tipikusan müncheni, bécsi számos mesterünk művészete. Gerő erre a kérdésre is tudományos válaszra lel, és a Taine-i tételt „Zolának híres temperamentum-tételével" toldja meg. Pettenkofenre vonatkoztatva mindezt: az osztrák festő azért válhatott a szolnoki környezet hatására maga is magyarrá, mert temperamentuma eleve „rezonált a magyar világ temperamentumára".

17 Az idegen származású festő magyarságáról való filozofálgatás összerímel a 20. század elejének fontos képzőművészeti problematikájával. Művészetünk éppen egy hanyatló periódusát élte, minthogy a historizmus és az azt szolgáló akadémizmus már túljutott a virágkoron. A történelmi stílusok internacionalizmusa után valami újra és nemzetileg sajátosra támadt igény. Az új század hajnalán égető kérdéssé vált, hogy mitől lehetne művészetünk tipikusan magyar. A kérdésre válaszok is születtek. Lechner Ödön szecessziója egy jellegzetesen magyar stílus megteremtését szolgálta, s maga a szolnoki művésztelep is azzal a kimondott céllal jött létre, hogy egy sajátosan magyar képzőművészet műhelye legyen. Visszatérve Pettenkofen magyarságképére, nem meglepő, ha azt tapasztaljuk a publikációkban, hogy a bécsi festő magyarbarátsága egy rokonszenves nemzeti önképet támogat. Gerő Ödön igazolását látja a festő életművében annak, hogy „nem Istenhátamögöttiség, nem orientális elmaradottság, hanem magyarrá lett kultúra az a világ odalent a 14 Weixlgaríner, A. 1916.1.30. 15 Közii Weixlgaríner, A 1916.1.93. 16 GerőÖ., 1904.217. 17 GerőÖ., 1904.217. 438