A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

Csíki Tamás: Család és háztartás - struktúrák és tapasztalatok a két világháború közötti falusi társadalmakban

család élt (ekkor épült az új tanyai ház is). Munkája „sokféle" volt (pásztorkodás, fejés, őrléskor és nyomtatáskor a lovak „istrángolása"), majd 1875-ben a bátyja mögött, aki a lovas fogatot hajtotta, „ökrész [ökörfogatos j béressé lépett elő." 1878-tól pedig a vetésben, valamint a kiemelt presztízsű éjjeli ökörlegeltetésben is részt vett. S ekkor már „önálló marhatartással" büszkélkedett, mivel az 1870-ben apjától kapott bárány szaporulatából néhány évvel később egy fias üszőt vásárolt magának. 1875-ben halt meg Gyenizse Sándor, akinek hagyatékán 6 utód osztozott. A naplóíró apjának kb. 60 hold föld jutott, ennek müveléséhez azonban a meglévő igásállománya nem volt elegendő. Ezért, valamint a temetési költség és az örökösödési illeték fedezésére kölcsönt vett fel. Ráadásul az örökölt föld több tagban feküdt, miként a testvéreié is, akik a jussukat értékesíteni kívánták. Az eladóvá vált földdarabokat - „hogy a gazdasági akadály kisebb legyen" -, a naplóíró apja vásárolta meg, így birtoka, ám eladósodása is növekedett. A kölcsönök törlesztését az állomány legértékesebb részének évről évre való eladása biztosította, bérest majd 1880-tól tudtak újra tartani (a naplóíró tevékenysége viszont az asztagrakással bővült), s feltehetően ezzel függ össze, hogy Gyenizse Lajos bátyja (az ifjabb István) 1878-ban ugyan megnősült, de csak 1882-ben ment külön a „családi gazdálkodástól" (tehát átmenetileg ismét egy többcsaládos háztartás jött létre). 1882-től - a naplóíró emlékezete szerint - gazdaságuk erősödött, ezáltal több cselédet alkalmazhattak: két gyalog- és egy lovas bérest (így Gyenizsének már nem kellett fogatot hajtania), 4 pásztort, egy konvenciós szőlőkapást, valamint egy szolgálólányt, mivel húga férjhezmenetelével ugyancsak ekkor vált ki a háztartásból. (A cselédek a két juhászon kívül bent kosztoltak.) Lajos viszont apja haláláig (1894) annak gazdaságában maradt („mint segítő családtag voltam foglalkoztatva"), igaz, mikor 1887-ben, tehát 30 évesen megnősült, már nemcsak jószágból, hanem 14 hold földből és „kevés költőpénzből" álló különvagyona volt, így „szolgai mindennapi foglalkozásomon könnyíthettem." Apja halála után az örökösödést végrendelet szabályozta. A vagyont a két fiú között osztották fel, ám anyjuk élete végéig haszonélvezeti jogot kapott, emellett „lehetőleg minden héten egyszer a munkatevékenységünkről, bevétel és kiadásunkról kellett neki beszámolnunk." A meghalt lánytestvérük kiskorú gyermekeiről szintén a végrendelet gondoskodott, oly módon, hogy Lajost 4 év alatt 10 ezer Ft kifizetésére kötelezte. (Ez végül 8 év alatt teljesült, aminek és a kamatok fedezésére kb. 100 kishold földet kellett eladnia.) 1887 és 1892 között született meg Gyenizse Lajos 4 gyermeke (Lajos, Károly, Krisztina és Antal), akik az elemi iskola elvégzése után (ez idő alatt az özveggyel a városi házban laktak) sorra a tanyai gazdaságba kerültek. Az integrálódás a már az előző generációnál megfigyelt módon történt, s míg akkor a naplóírót, ezúttal (1907-ben) Antal fiát kellett „gazdasági kényszerből" (cselédhiány miatt) a gimnáziumból kivenni, s kanászként alkalmazni. Az ifjabb Lajos számára pedig a kovácsmesterséggel járó státusmobilitás felvillanó alternatívája szűnt meg. Az 1910-es évekre vonatkozó naplóbejegyzések mégis a gazdaság munkaerejének állandósuló problémáira koncentráltak. Krisztina 1913-ban ment férjhez („így a munkaerő eggyel fogyott a háznál"), a fiúknak pedig 2-3 éves sorkatonai, kiegészítő, majd háborús szolgálatra kellett bevonulniuk. Lajos orosz hadifogságba esett (ahonnan nem tért vissza), Károly a fronton tüdőlövést kapott, és 1920-ban meghalt, ezzel „gazdaságomban egy férfi családi munkaerőm maradt, aki az elöregedett éveimben a felügyeletben helyettesít." 348