A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

Kapusi Krisztián: Mediterrán ősz. Miskolci delegáció Fiumében (1869 szeptember)

lásnak a kanyarulatoknál használt egyhangú kurjongása" kiábrándították miskolcijainkat. Megcsodálták persze a Dózse-palotát (Palazzo Ducale); a Pálok templomát (San Giovanni e Paolo); a Szent Márk székesegyházat (San Marco); Tiziano, Tintoretto, Veronese festményeit, Canova szobrait. Elismeréssel nyilatkoztak a tragikus sorsú Daniele Maninról (a forradalmi köztársaság elnöke Párizsban, szegénysorú nevelőként halt meg a bukás után; hamvait csak az olasz egység beteljesedésekor helyezhették el a Szent Márk székesegyházban). E részletektől eltekintve, a miskolciak összességében csalódottak voltak. Szerintük a lagúnák városának „köznépe komor és zárkózott, mint ama sötét falak, melyeket folyton lát, s tunya mint azon mocsár tenger, mely életjelt legfeljebb is az apály és dagályban szokott adni (...), inkább vakbuzgó, mint istenfélő (...). Míg a velencei legfeljebb is gondolájában fekve, vagy abba csalogatva, vagy éppen a marktéren csicseronénak ajánlkozva tölti idejét, anélkül, hogy lerázhatnád nyakadról, akár érted nyelvét akár nem magyaráz, hadonáz s ajánlja kész szolgálatát, addig az olasz nő képes egész idejét a templomban tölteni, ajkai ugyan az imát mormogják, de szemei mindig azon számos idegeneken csüngenek, kik fennhangon magyarázó csicseronéjok által vezettetve százanként járnak látogatni az építészi művészet e világraszóló remekeit".

49 Tárcaírónk szívesen fejezte ki a benyomásait ellentétpárokban, vélekedései kapcsán nekünk pedig az a furcsa kettősség tűnt fel, hogy mennyire más hangnemmel nyilatkozott a fiumei olaszokról, mint az itáliai anyaországban élő rokonaikról. Verneda, Ciotta és az adriai taljánok, másfelől Velence népe - a közös nyelv, kultúra és a földrajzi közelség ellenére - mintha eltérő világrészeket képviseltek volna. Olaszország felé az sem tette engedékenyebbé utazóinkat, hogy Kossuth Lajos korban aktuális otthonáról beszéltek. Sőt, egyes téziseiken némi osztrákos ellenszenv érződött. Velencét elhagyva, a Brenta völgyén keresztülvonatozva érték el Veronát. Az Adige partjaira települt városról szólva megemlítették ugyan az amfiteátrumot, részletezőn viszont csak a helybéli katonaságról és erődítményről értekeztek. Kárörömmel keveredő blazírtsággal írták, hogy „Verona maga meglehetős nagyváros, de minden élénkség nélkül, mint ez rendesen az erődített városoknál szokott lenni. Itt láttuk az olasz tábort is, s szemlélve a rongyos, vézna, ágrólszakadt legénységet, melynek még csak ruházatára sem fordíttatik semmi gond, valóban nem csodáljuk a felettük kivívott győzelmeket".

50 Furcsán hatott e hangnem, hiszen a császári haderő 1866. június 24-én Custozzánál valóban legyőzte az olaszt, ez viszont kifejezetten negatív fejlemény volt a magyar függetlenségi eszme, Kossuth, Klapka és az emigráns szabadságharcosok szemszögéből. Miskolcijaink pedig lelkendeztek Perri, az első osztrák város határában, boldogan hagyták el Olaszországot. Beszámolójukat ekképpen zárták: „jól esett a tudata már csak annak is, hogy osztrák földön vagyunk, valóban nem nagyítva mondom, de még erős baloldali nézetű utas barátunk is, ki Bécs - grazi utunkban még valóságos holt tetemnek nevezé Ausztriát a nemzet testén - a kiszenvedett úti kellemetlenségek, a „visitatia bagaglyia" annyiszor történt ordítása, jó zsíros ételekhez szokott magyar gyomrának valóságos olajtömlővé változása, a politikai ábrándjainak sok tekintetbeni elfoszlása után, maga is így kiáltott fel: „no csak hogy egyszer osztrák földön vagyunk". S valóban annak, ki itthon elégedetlen s mindent más szemmel néz (...), egy cseppet sem csodálkozunk csalódásán, más nemzetek boldogságáról alkotott ködképeinek elfoszlásán; ha a szabadnak hitt államban a mi trafik szivarjainknál még rosszabbat kell szívnia, ha meggyőződik a miénktől na49 Borsod, 1869. szeptember 30. 50 Borsod, 1869. október 28. 301