A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

Pozsgai Péter: A földbirtoklás változásai és a kisnemesség Torna megyében (15-19. század)

Oláhok (5 családfő); varbóci Mészárosok (3 családfő); (4) több családot magában foglaló nemzetségek, amelyek minden családfője taksásként volt összeírva: dobódéli Dienesek (3 családfő); jósvaföi Jónak (3 családfő); szini Váradyak (5 családfő), Deákok (3 fő), Horkayak (4 fő), Jónak (5 fő), Tamások (2 fő). A fentiek támpontul szolgálhatnak néhány észrevétel és hipotézis megfogalmazásához a tornai Alsó járás armalista-kisnemesi csoportjaira vonatkozóan: 1, A tornai kisnemességen belül az armalista réteghez tartozók létszáma a 19. század elejére lényegesen felülmúlta a birtokos-kisbirtokos és kurialista rétegét. 2. A megnemesedő jobbágyok kiváltságaikat általában kiterjedt atyafiságukra is ki kívánták terjeszteni, azaz többen folyamodtak egyszerre a felszabadításukért és címeres levelükért; illetve a közös rokoni stratégia és anyagi áldozatvállalás együttesen eredményezhette a jobbágyi kötelezettségek alóli felszabadulást, illetve a megnemesedés valamilyen fokának elérését.

102 3. Az 1813-as összeírás alapján az armalista nemesség igen különböző helyzetű rétegei valószínűsíthetők: a) armálissal rendelkeztek, földjük megnemesítését is sikerült elérniük, s ezek alapján képesek voltak a nemzetségük mindegyik ágazatának adómentességét fenntartani (1. típus: pl. a jósvaföi Delyk); b) armálissal rendelkeztek többségükben, de birtokaik egy részét csak a földesúri szolgáltatások alól tudták megváltani (manumissio), nemesi birtoknak nem tudták elismertetni, ezért egy-egy családfőjük már taksásként szerepelt; vagy a nemeslevél nem terjedt ki a nemzetség összes családjára (2. típus: pl. becskeházi Dienesek); c) ha armálissal rendelkeztek is, telkük jobbágytelek maradt, így már csak egy részük volt képes az adómentes státust elérni (3. és 4. típus: pl. perkupái Gálok); d) a jobbágyok felszabadulásuk után csak a manumittáló levél birtokában voltak, armális levelet nem szereztek (exemptus), vagy azért, mert manumisiojuk a nemesedésre nem tartalmazott felhatalmazást, vagy azért, mert hiányzott a címeres levél megszerzésének anyagi fedezete, illetve a pártfogó,

103 többnyire jobbágy telki földjükkel együtt szabadultak fel a földesúrtól, de az állami adó minden családfőjükre kiterjedt (4. típus: pl. szini Jónak); e) a csupán személyében megnemesedett jobbágy föld nélkül szabadult fel (vagy a család növekedése miatt szorult ki a birtokról), s kényszerűségből jobbágytelekre vagy zsellérhelyre („urbarialis" helyre) települt,

104 s annak kötelmeit vállalta a földesúr felé (lásd a IV. Függelék bejegyzéseit).

105 Természetesen a fentieken kívül még számos, olykor igen jelentős különbségeket mutató (közbülső) stáció létezett, de azokat s a kisnemesi társadalom mélyszerkezetét csak a mikroszintü vizsgálatok, lokális esettanulmányok világíthatják meg. A kisnemesi társadalom legalsó rétegének zselléri életszínvonaláról nemcsak a foglalkozási bejegyzések árulkodnak. Egy későbbi időpontban, feltehetően egy későbbi 102 Lásd a már korábban említett (86. lábjegyzet) Deli nemzetség egy másik ágazatának az armálisszerzését: Deli (de Jósvafő) Gergely, Benedek és János címereslevelét 1714. november 14-én hirdettek ki Torna vármegyében. (Czobor A. 1910. 70.) A 17. század elején megnemesedett Delikkel együtt már hihetőnek tűnik a folyamat, amely a nemesi családok (családfők) számát egy évszázad leforgása alatt nagyjából megháromszorozta. De említhetnénk pl. a jósvaföi Ardayak (alias Kovács András és testvérei, Márton és István) armálisának kihirdetését 1628-ból, vagy a görgői Bartókokét (Márton, János és Mihály) 1619-ből annak alátámasztására, hogy az armálisszerzés nem annyira egyéni, mint inkább családi-nemzetségi stratégia volt. (Czobor A. 1910. 65, 67.) A már korábban bemutatott nagy létszámú körtvélyesi Zsebik-nemzetség stratégiája és az emelkedés stációi szintén jól példázzák ezt az oldalági atyafiságra kiterjedő stratégiát, amelyre Ila Bálint és Varga János kutatásaik során korábban szintén felfigyeltek. (Ila B. 1976. 409.; Varga J. 1969. 231.) 103 Erre lásd pl. Varga J. 1969. 258. 104 A nyolc főből öten özvegyasszonyok voltak (a hat zsellérhelyen élőből négyen), feltehetően férjük halála után, az anyagi bizonytalanság kényszerítette őket a zsellérhelyre szállásra, amely az úrbéri szolgáltatások számukra teljesíthető szintjét jelenthette. 105 Ez utóbbiakat nevezte Varga János „parasztfunduson ülő nemeseknek". (Varga J. i. m. 243.) 183