A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

Hoffmann Tamás: Etnikumok a prekapitalista Európában (Alkalmazkodás az ökológiai adottságokhoz, a piacok gazdasági feltételeihez és a politikához)

Már a 19. század tudományosságában kiderült, hogy a Dél-, a Kontinentális- és az Atlanti-Európában a gazdálkodás hozamai egyenlőtlenül korlátozták a demográfia teljesítményeit. Az bizonyosság lett, hogy az eltartóképesség összeütközésbe került az élelmiszer-termelés hozamaival, ezért a népesség egy részének el kellett hagynia ősei földjét. A történet részleteit motiválták a társadalmak csoportképződésének teljesítményei. A tömegméreteket illetően bizonytalan becsléseket állított elő a tudomány. Annyi mégis valószínűsíthető tény, hogy a népesség fölöslege már a prehistoriában is kénytelen volt elvándorolni ősei földjéről. Kelet-Európában a mobilitástól indíttatva az újkor elejéig tartott a népvándorlás. Az antikvitás és a középkor civilizációi szintén energiával látták el a költözködőket, de a megoldás más volt mindkét időszakaszban. Mindenesetre valamenynyi költözködő alapvető problémája a lakóhely korlátozott eltartóképességében nevezhető meg. Hol a szegények, hol a harcos elit kerekedett fel, hogy új településterületet találjon. Némelyek egy-egy lakatlan tájat szálltak meg. Hogy kik? - a kérdésre nem tudunk olyan választ adni, mely tükrözné az arányokat. A lakatlan terület elfoglalására azonban ritkán kerülhetett sor, mert idővel növekedett a laksürüség, és a térképeken a fehér foltok egyre inkább zsugorodtak az ősnépesség településtartományának nagy mezőiben. Kivéve, ha a megszállók pásztorok voltak és nomád életet éltek. A jövevények inkább lakott övezetekbe költöztek, ahol rátelepedtek a meghódított őslakosságra és (vezető réteget képezve) élősködtek a megszállottakon. Gyakorta megesett, hogy a jövevényeket egy másik agreszszív társaság igázta le vagy szorította ki lakóhelyéről. Ugyanakkor az sem vonható kétségbe, hogy az őslakosság és a betelepülők egymás mellett élését sok helyütt üres foltok tarkították továbbra is: így többek között a ritkán lakott Délkelet-Európában, ahol a természet, a táj szinte kínálta a letelepedésre alkalmas kisebb-nagyobb körzeteket. A laksürüség ekkor még nem volt mindenütt telített. Valóságos láncolata alakult ki a leigázott és a költözködő társadalmaknak. Túlnyomó többségük törzsi kötelékekben élt. Együttélésükön, kultúrájukon tehát a környezethez való alkalmazkodás, illetve annak megváltoztatása hagyott nyomot. Az etnikai összetartozás eredendő tényezője az ökoszisztéma a törzsi társadalmakban. A Kontinentális-Európa lakosságának feltöltődése a prehistoria és a középkor hétköznapi története, több évezredes folyamat. Először a vaskorban, az Alpoktól északra a kelták életvitelében - figyelhető meg a változás. A kelták csoportjai a Duna és a Rajna felső folyamszakaszainak mellékéről kiindulva vonultak be a későbbi Galliába és Hispániába, illetve Britanniába, Skóciába, Írországba, másrészt a Cseh- és a Kárpátmedencébe. Az i. e. 5. században már behatoltak a Pó-síkságra is, a róluk elnevezett Lombardiába, sőt délnek fordulva még Rómát is elfoglalták. A törzsek terjeszkedését a megélhetés gondjai ösztönözték. Egy részüket az éhség gyötörte, de előkelő nemzetségeik nem osztoztak szegény rokonaik sorsában, kincsekre vágytak, rabolni akartak. Északi és keleti szomszédaikkal egy időben, ők is rátelepedtek Közép- és az AtlantiEurópa őslakóira. Akarva-akaratlan megváltoztatták a népesség etnikai összetételét. Maradványaik ma is sajátos tömböket alkotnak: bretonok, ír&k, skótok, walesiek. Ráadásul a tőlük keletebbre lakó germán törzsek népvándorlásai hamarosan átalakították a civilizálatlan Európa térképét. Erre elsősorban Közép-Európában került sor. Jóllehet egyes hódításaikban mindössze 20 000-25 000 ember vett részt, hatásuk mégis megváltoztatta a gazdaságot és az etnikai összetételt. Kirívó példa - a nyelvtörténeti és régészeti kutatások szerint - az a tény, hogy a germánok őseit az újkőkorban Északnyugat-Európában meghonosodott megalittemetkezések kivitelezőivel lehet azonosítani, továbbá azokkal az emberekkel, akik a „tölcsér-alakú" és a „fonaldíszes" kerámiát állítottak elő, illetve a „csatabárdos"-kultúrát 129