A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

Hoffmann Tamás: Etnikumok a prekapitalista Európában (Alkalmazkodás az ökológiai adottságokhoz, a piacok gazdasági feltételeihez és a politikához)

hódítottak rövidebb-hosszabb ideig a szigeten, anélkül, hogy átalakították volna a lakosság életmódját. A befolyásolás - átütő siker nélkül - folytatódott a középkorban is, amikor a pápaság, Genova, illetve Pisa köztársaságai versengtek egymással a sziget hatalmáért és az adókért. A 18. században - zavaros hatalomváltásokat követően - Genova átengedte Franciaországnak az uralmat. A helyzet Napóleon karrierjével, illetve császári közigazgatása révén véglegesedéit. Mindamellett a francia adminisztráció fennmaradása sem volt folyamatos történelem, a francia és az osztrák császárság csereügyleteket bonyolított le, újrarendezve a hatalmi megosztást és a térképeket. Az osztrákok ragaszkodtak már összeomlott világhatalmuk látszatának fenntartásához, ami a 19. század második feléig sikerült is. A körülmények ellentmondtak nekik. Ami a megszállottakat illeti, a korzikaiak sok elemet őriznek őseik nyelvhasználatából, amely a - toszkán eredetre valló - olasz nyelvet jelenti az élőbeszédben, mígnem a hivatalos érintkezés (kivált az írásbeliség) francia. A hatalom és az anyanyelv konfliktusának szokványos esete. További hatalmi emlékek a múltból: a korzikai címeren és zászlón látható mór képmás alkalmasint középkori eredetű és a keresztes háborúk idején honosodott meg. A hatalom és a közigazgatás azonban gyenge lábakon állt, vagy talán még ma is gyengélkedik, a népnyelv a származás emléke. De ahol a prehistőrikum hagyományai felbukkantak a közelmúltban, sokakat meghökkentettek. A vérbosszú (vendette) például egyrészt a klánrendszer emlékét tartja fenn, másrészt évszázadok óta összefonódik a banditizmussal. Sok archaizmust őrzött meg Szardínia lakóinak, a szárdoknak kultúrája is. A görög és római megszállókat főként a sziget sótelepeinek gazdagsága és a hegyekben kitermelhető ezüstvagyon vonzotta. A sziget (említett jelentős hegyei miatt) ritkán lakott. A genovaiak, pisaiak, katalánok voltak itt a középkorban az urak, majd a sziget a 18. században az osztrák császár hatalma alá került, de az hamarosan elcserélte afranciákkiü Szicíliára, s a fennhatóságot ettől kezdve a (magukat ,,király"-nak tekintő) savoyai hercegek gyakorolták. Eltávolodtak a francia királyság intézményeitől. A napóleoni háborúk óta erős a kötődésük Olaszországhoz. Nyelvhasználatukat azonban olyan dialektusok alkotják, amelyek jelentősen eltérnek az olaszokétól. Itáliában, északon egy keskeny tengerparti sávban (az AlpokíóX és az Appenninektől határoltan) laknak a ligurok. Az ókorban azonban még más volt a kép. A ligur nagyobb területekre terjedt ki. Thukididesz egy spanyolországi ligur településről ír, sokan gyanítják a portugálok (a luzitán népesség) ligur eredetének igazolhatóságát. A ligurok mindenesetre jóval nagyobb területen laktak az ókorban, mint ahogyan a mai emlékeik nyomán gyanítható. Például Seneca is azt állítja, hogy Korzika lakói ligurok. A mai lakterületükre a rómaiak az i. e. 200 táján terjesztették ki fennhatóságukat. A provincializálódás, illetve az urbanizáció sajátos kettőssége érvényesült. Augustus császár uralkodása alatt, ettől kezdve a római telepesek városokban laktak, a ligurok pedig vidéken: falvakban és tanyákon. Az ez idő tájt alapított Genova ma is a terület és a Földközi-tenger egyik fontos kereskedelmi központja, s a 11. század óta köztársaság. A kikötővárosnak a 12. században ötvenezer lakója lehetett, a 14. században pedig százezer. Ebben a körzetben (és az Alpok lankáin elterülő Friuliban) Velence és Genova versengett egymással a gazdasági vezető szerepért, ezek a centrumok voltak a középkori Itália leggazdagabb városai. A Pó síkságának keleti csücskében Veneto (hányatott sorsa ellenére!) megőrizte önállóságát, amit csak Napóleon szüntetett meg. Az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó nyelvüket azonban már a római fönnhatóság alatt elvesztették a Pó-delta lakói. 122