A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 45. (2006)

Borsodi Madárka című tanácskozás előadásai - Tóth Arnold: A gulyásleves: egy nemzeti szimbólum születése

A GULYÁSLEVES: EGY NEMZETI SZIMBÓLUM SZÜLETÉSE TÓTH ARNOLD Az előadásom címében szereplő kifejezések közül a „születés" folyamatára vonatkozóan szeretnék néhány megállapítást tenni, a témában írott - időközben megjelent - dolgozatom alapján.

1 A gulyásleves kialakulásának és nemzeti szimbólummá válásának problematikájával kapcsolatban természetesen Kisbán Eszternek a témában megjelent több munkájára kell elöljáróban hivatkoznom. Miután a népi táplálkozásnak nem vagyok szakavatott kutatója, tulajdonképpen egy engem érdeklő forráscsoport felől közelítve jutottam a gulyásleves kialakulásának történeti kérdéséhez. Ez a forráscsoport, mely alapján előadásomban megállapításokat teszek a probléma kapcsán, a 19. századi nyomtatott szakácskönyvek nagy csoportja. Ezekre Kisbán Eszter hívja fel a figyelmet az 1989-ben megjelent Népi kultúra, közkultúra, jelkép: a gulyás, pörkölt, paprikás című kötetében, ahol a következőket írja: „A 19. század második felében kiadott új szakácskönyvek a gulyásleves tekintetében még megvizsgálandók. Korábbi művek újabb kiadásai, ha hiányzik belőlük a gulyásleves, a valóságos helyzet tekintetében nem perdöntőek, ugyanis az eredeti szövegen az újrakiadáskor gyakran nem módosítottak. Érdemes lenne vizsgálni a katonai élelmezést is."

2 Az itt említett források közül a szakácskönyvek elsősorban a népi írásbeliséggel való feltételezhető kapcsolatuk miatt kerültek érdeklődésem homlokterébe. A 19. század a különböző nyomtatott tömegtermékek népi kultúrába való beépülésének a korszaka. Gondoljunk itt a ponyvanyomtatványokra, a kalendáriumokra, a históriákra vagy a Vőfények kötelességeinek számtalan kiadást és nagy példányszámokat megért változataira. Jóllehet a szakácskönyvek nem tartoznak a ponyvairodalom klasszikus műfajai közé, és társadalmi beágyazottságuk is eltér a ponyvatermékekétől, hiszen a szakácskönyvek elsősorban a városi-mezővárosi polgárság, kispolgárság, parasztpolgárság háziasszonyai számára készültek. Ugyanakkor a jelenlétük, hatásuk a paraszti háztartásokban is feltételezhető, akár a paraszti polgárosulás táji változataira, akár a népi kultúra és a közkultúra meglehetősen elmosódó határaira gondolva. Szép, 20. század végi példája ennek a jelenségnek a 2005-ben elhunyt, szendrői illetőségű egykori gazdálkodó, fafaragó és bányászember, Szűcs Sándor esete, akinek 23 vaskos spirálfüzetből álló kéziratos gyűjteményét jó három éve vásároltuk meg a Herman Ottó Múzeum Néprajzi Adattára számára. A kéziratos füzetek az önéletíráson és a dalokat - nótákat - verseket tartalmazó afféle mindenes gyűjteményen túl körülbelül felerészben ételrecepteket tartalmaznak. Ezeket részben a családi tradícióból, részben közkézen forgó szakácskönyvekből, és részben a Nők Lapja főzőrovatából másolgatta ki a kézirat készítője. Természetesen meglehetősen nagy az időbeli távolság e gyűjtemény keletkezése és az előadásomban bemutatni kívánt korszak között, csupán a jelenséget megragadva szeretnék arra utalni, hogy a szakács1 Tóth A., 2005. 65-76. 2 Kisbán E., 1989. 58. 659