A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 45. (2006)

Gulya István: Az ács-, tetőfedő- és bádogosmesterség Északkelet-Magyarországon a 16-19. században

ugyanazokat a technikákat és eszközöket használta, ami ezek elkészítéséhez is szükséges volt. A társadalom felső rétege az Árpád-korban lakóépületei céljára szintén főként faépítményeket használt, a templomok és az erődítmények egy része épült csak kőből vagy téglából. Az építészeti kultúra terjedésével egyre több kőépület emelkedett hazánkban, melyek lefedéséhez már komoly tetőszerkezetekre volt szükség. A gyarapodó feladatok, az új technikák elsajátítása a famunkák specializálódásához vezetett, megjelentek azok a szakemberek, akik képesek voltak a bonyolult faszerkezetek megalkotására. A 12. században a dömösi és a pannonhalmi egyházi birtokon, a 13. században pedig több várszervezetben is, a lakosság egy része ácsmunkával szolgált (Ács és Taszár települések neve is erre utal).

5 Maga az ács szó honfoglalás előtti, török jövevényszó, az írott forrásokban foglalkozás jelöléseként a 13. században jelenik meg.

6 Területünkön az első név szerint is ismert ács Tamás, aki szolgaként került Vas megyéből Panyit bán borsodi birtokaira 1273-ban.

7 Maga a specializálódott ácsmunka akkoriban elsősorban a faszerkezetek elkészítését és összeillesztését jelentette, a fakitermelést és a faragást bárki elvégezhette. A 12-15. században a már ácsoknak nevezhető, a famegmunkálás minden területén szakismeretekkel rendelkező mesteremberek végezték a faszerkezetű épületek elkészítését, a kőépületek tetőszerkezetének és héjazatának ácsolását, az erődítmények tornyainak, lépcsőinek, gyilokjáróinak, kapuinak készítését; a hidak, malmok, gátak, zsilipek, emelőszerkezetek famunkáit; valamint a bútorok gyártását.

8 Ezek a famunkát végző szakemberek gyakran molnárok voltak, számos forrás utal ugyanis arra - mint később látni fogjuk -, hogy az egyik legbonyolultabb famunkának számító malomkészítést maguk a molnárok végezték, és szaktudásukat más, ácsmunkát kívánó építkezésen is igénybe vették. 1466-ban Borsod megyében a sajóládi pálosok és a szalontai nemesek malomperében szerepel - a szakértőként felkért molnárok között - a bocsi János, akit a forrás Alch előnévvel említ, ami a többi, csak lakóhelye alapján megnevezett molnárral szemben nyilván speciális famegmunkáló tudására utal. Diósgyőrben 1483-ban említenek a források egy Dénes mester nevű ácsot.

9 A török hódítás és az ország három részre szakadása térségünket háborúk és portyák sújtotta határvidékké tette, ahol a legfontosabb a védelmi képesség fokozása volt. Forrásaink alapján az építőipar - ilyen viszonyok közepette - a végvidékeken elsősorban a hadmérnöki tudományt szolgálta: Borsodban, Abaúj megye nagyobb részén és AlsóZemplénben a 16-17. században az építőanyagok kitermelése és a mesterek munkája szinte kizárólag az erődítményekhez kötődött. A borsodi és zempléni területeken a felvidéki városok mestereinek szakértelme nélkülözhetetlen volt. Az 1530-as évek elején az eperjesi Mátyás ácsmester dolgozott segédeivel a tokaji várban, 1541-ben szintén az eperjesiek Péter ácsmestert küldik szekerekkel és faanyaggal a vár erődítési munkáira.

10 1565-ben a tokaji vár tetőzetének javításához Kassától kérnek 40 000 zsindelyt és 260 000 szöget, valamint ácsokat." A szabad királyi városokon kívül a 16-17. században 5 Kézművesség 1991. 439. 6 Bartócz 1976. 66., Kézművesség 1991. 439. 7 Foglalkozása annyira jellemző lehetett, hogy a szolgák közül megszökött fiát sem saját nevén, hanem „Tamás ács (Thomas carpentarius) fia"-ként említik. Gyulai 1996. 306. 8 Ez az összetett munkakör a Kárpát-medence egyes, főként hegyvidéki területein egészen a 19. század közepéig, végéig fennmaradt. 9 Gyulai 1996. 312-313. 10 Détshy 1995. 14., 18. 11 Détshy 1995. 26. 218