A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 45. (2006)

Gyulai Éva: A kassai és Abaúj vármegyei szabócéhek a 16-19. században. Topográfia és források

heitől és vásáraitól való el- és kitiltásával. A Pentapolis céhszövetsége nemcsak az alapító tagsággal bíró királyi városok kézműiparát hangolta össze és irányította, hanem FelsőMagyarország mezővárosainak céheit is a Szepességtől Gömörön át Abaújig, Zemplénig, sőt Miskolcig. Számos földesúri, illetve királyi privilégiummal nem rendelkező mezővárosi céh fordult a városszövetséghez, pontosabban Kassa anyacéhéhez és városi magisztrátusához, hogy csatlakozhasson a szervezethez, s használhassa szabályzatait. A céhszövetség mint intézmény a jogszolgáltatásban is fontos kiváltsággal rendelkezett, hiszen a helyi céhek vitás és peres ügyeiben a másodfokú bíróság funkcióját is ellátta.

2 A török kiűzése után, de főként a 19. századtól megszűnik Felső-Magyarország elkülönülésének hadászati és gazdaságirányítási oka, az elnevezés azonban még egy ideig megmarad, igaz, egyre inkább földrajzi és nem politikai-igazgatási kategóriaként, mint a Felföld (Felvidék) tájainak összefoglaló neve. Bár a megyék önkormányzati kiváltságai a polgári korszakra sem szűnnek meg teljesen, korábban pedig a vármegye az élet minden területén meghatározó igazgatási jogosítványokkal rendelkezett, a modernizáció térnyerésével elsősorban a vasút kiépítése lehet a vidék újabb, a közigazgatási határokon átnyúló kohéziójának forrása, ekkor azonban már egyértelműen Miskolc lesz a közlekedés és kapitalista fejlődés centruma, bár Kassa is megőrzi regionális vezető szerepét. A 16. század közepe és a 19. század utolsó harmada közötti negyedfél század a rendi társadalom kései szakaszát és a polgári korszak kezdetét, a céhek tömeges alakulásának és fénykorának időszakától a céhek hanyatlásán keresztül az iparszabadság és az ipartársulatok megalakulásáig tartó történeti korszakot jelenti. A szabómesterség viszonylatában ezt a korszakot szintén több szakasz jellemzi: előbb a kassai céh virágzásának és szellemi-anyagi hatóereje kiteljesedésének s ezzel a régió számos céhalapításának és megújításának érája, majd a mesterség specializálódásának, bizonyos modernizálódásának, majd stagnálásának időszaka, végül a varrógép és a tömeges varrónői munka, valamint az áruházi kereskedelem, a konfekció, a divatipar megjelenésével a céhes ipar megszűnése, a mesterség modernizációja. Bár a szabómesterség az egyik legnépesebb kézműipari foglalkozás, s céhei is legkorábbiak közül valók a középkori Magyarországon, Kassa és Abaúj vármegye szabóival - a vidék kézművességet általánosan és összességében tárgyaló munkákon túl - korábban kevéssé foglalkozott a történettudomány. Szinte egyedüli kivétel Klein Gáspár miskolci levéltárosnak a miskolci szabók középkori eredetű céhlevelét tárgyaló füzete, melyben nemcsak a miskolci, hanem a kassai szabócéhről is fontos forrásokat idéz a szerző, de ez a füzet is csak a társulat eredetével, kiváltságleveleivel foglalkozik, s nem átfogó tanulmány. A monografikus jellegű feldolgozás teljesen hiányzott a témában. Különösen szembetűnő a hiány a céhek felbomlásának és a kapitalizmus kori kisipar megjelenésének és szerepének történeti vizsgálatában, erről jószerivel semmiféle munka nem született. A VEAB kézműves-konferencián is csak elvétve hangzott el a régió kézműiparára vonatkozó előadás, a szabókról pedig egyáltalán nem hallottunk (egyébként is kevés előadás és tanulmány született a szabómesterségről a veszprémi konferenciákon). A szabócéhekkel kapcsolatos egyedi források publikálásában kiemelkedik Domonkos Ottó forrásközlése, amely régiónk és egyben Magyarország egyik alapvető szabómesterségre vonatkozó képi forrását, a kassai szabók 17-18. századi mintakönyveit is tartalmazza, ugyanakkor 2 A felső-magyarországi városszövetségről bővebben: H. Németh 2004. 182