A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Vass Tibor: Anekdoták és történetek az ózdi gyár dolgozóinak életéből

ség, mint a fiataloknak. A munkaidejük délután 5 óráig tartott, s indultak haza, gyalog. Bőr tarisznya oldalukon, kezükben maguk készítette görbebot. Télen-nyáron, hidegben, sáros időben is pontosan jelentek meg munkahelyükön. Ha kora reggel a dolgozók meglátták őket, - mondták is egymásnak - mindjárt fújnak ötre, már itt a két öreg. Soha nem késtek a gyárból, pedig órájuk nem volt odahaza. „Keresztvízi komák" voltak. „Laci koma" volt Rubint, „Jani koma" volt Tomporszki. Örökké morogtak egymásra, de nem volt ez veszekedés, csak amolyan évődés. Ok is olyan, vidékről bejáró „kétlakiak", kikből a tőkés rendszer sajtolta ki az életerőt. A nehéz tüzimunkán erejük elfogyott, és az „úrirend" öreg napjaikra könnyebb munkára helyezte őket. így lettek sepregetők. A fiatalság bohócai, kik olykor kenderkócból farkat akasztottak - hol az egyiknek, hol a másiknak - hátul a „surc" köteléke mellé. A munkások rendszerint összeugrasztották őket. Az öreg Rubininak mondották: „Laci koma, János koma farkat akasztott!" Erre Laci bácsi se szó, se beszéd a hosszúnyelü nyírfaseprüvel egy jót húzott a János koma hátára. Az neki esett. Kalapját a szemébe rántotta, s apró gyermekes tépázással csapkodták egymást. Ezen a komikusan ható jeleneten aztán a fiatalok és idősebbek egyaránt derültek. A fiatalok rossz vicceihez tartozott, hogy a nyírfaseprű nyelét fekete kenőccsel kenték be. Az öreg Jani koma rövidlátó volt, és csak a megfogás után vette észre a „kitolást". Csupa fekete zsír lett mind a két marka. Erre morogni kezdett valamit és az illető anyját emlegetve ült le. Vagy az öreg Laci bácsi mellett elhaladva valami csintalant súgtak a „vad eger"-ről (nem vad egérről) a fülébe. A szöveg hallatára az öreg „lassan" megfordult. Ekkorra már háromszor el lehetett tűnni a csínytevőnek és már ütött is a seprővel. Persze ezalatt mások értek mellé és ebből a szituációból is vidám nevetés lett. De voltak komoly dolgozók is, akik tisztelték a kort és a két öreg mellé álltak. Oltalmazták, segítették őket. Pl.: ha az öntözőkannájuk csövét bedugták csepükóccal, vagy nem szórt a szitájuk, megigazították nekik. Vagy délután 5 óra előtt jelt adtak a hazamenetelükre, mivel reggel 5 órától délután 5 óráig dolgoztak. Az incselkedő fiatalokat figyelmeztették az öregek békénhagyására. Ha a két öreg össze is veszett - ami elég gyakori volt a csínytevők tevékenységei miatt -, még nem volt közöttük harag. Amikor „rasztjuk" (pihenőjük) volt, egymás mellé ültek, együtt étkeztek, de együtt jöttek a munkába és mentek haza is. Jellegzetes figurái voltak a Finomhengerműnek. Ma már kevesen emlékeznek rájuk.

4 5. A harangszentelési szertartás kiegészítése Az esemény színhelye: az ózdi I. kerületi (ma: ív úti) római katolikus templomkert területe. Résztvevői: Bóna János ács előmunkás és a római katolikus egyház nagyszámú képviselői. Az első világháború alatt beolvasztott harangokat az 1920-as évek elején pótolta az ózdi római katolikus egyházközség. Az új harangokat az egri püspök szentelte fel, aki négylovas hintón érkezett teljes papi díszben egy vasárnap délelőtt a harangszentelési szertartás színhelyére. Kocsin érkeztek a virágfüzérekkel díszített harangok is. A püspök és a harangok kocsiját lovasbandérium kísérte. A templomkertben, de azon kívül is hatalmas tömeg várakozott. A harangokat a gyári ácsműhely kijelölt dolgozói emelték le a kocsiról, és szállították a torony ablakából kinyúló és jól rögzített fenyőgerenda alá. A gerenda végére csiga volt szerelve, és ennek segítségével történt a harangok felhúzása. Az ács-csoport vezetője Bóna János előmunkás volt. Érces hangú, harsogó és nagy káromkodó. Talán öt percig is tudott volna egyfolytában káromkodni. A szakmáját jól értette. Őt bízták meg a harangok rendeltetési helyére való szállításával. Nagy gondossággal készültek elő, hogy munkájuk zavartalanul menjen, és időre végezzenek. Ugyanis az volt a feladat, hogy az új harangok a szertartás ideje alatt megszólaljanak. Taktikai megbeszélést is folytattak. Erre azért volt szükség, mert a harangokat egyenként, a hívők húzták fel a toronyablak magasságáig. Az ácsok pedig a harangra kötött kcnderkötél segítségével igyekeztek a faltól távol tartani, nehogy a vakolat leverődjön. A harangok megszentelése után elérkezett a nagy pillanat. A harangra erősített, előzőleg a csigán átvezetett vadonatúj kenderkötél mindkét oldalán feketeruhás, fehérkesztyüs - főleg az 4 Közreadta: Kovács Antal. Ózd, 1974. 568