A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Vass Tibor: Anekdoták és történetek az ózdi gyár dolgozóinak életéből

Abban az időben egy ácsmester írásbeli tevékenysége abból állt csupán, hogy naponta megírta az anyagvételezési utalványt (faszolási cédulának nevezték) és beírta a „siktákat" (műszakokat). Az anyagvételezési utalvány kb. 10x7 cm-es nyomtatvány volt, a következő szöveggel: Az anyagszertárból kiadható: részére. Ózd, 19 Ezt a tevékenységet naponként az egyik cimborájával végeztette el. így mentek a dolgok már jó ideje, de az egyik nap csúnyán összeveszett a cimborájával. Másnap reggel, mintha mi sem történt volna, kiszólt a műhelybe a barátjának: - Gyere be! írd meg a „faszolási" cédulát! - Megyek - hangzott a cimbora válasza, akit a bosszúállás heve fűtött. Elővette a vételezési utalványt, majd az előző napi veszekedés keserű ízével a szájában, megszólalt: - Diktáld! Öt csomag 100-as szög ... „Az anyagszertárból kiadható" szöveg utáni első sorba azt írta: 5 darab lóalkatrész (de ez hangzatosan kifejezve), a következő tétel helyett is egy mázas disznóságot írt le. És így tovább. Szépen aláírta és beküldték a műhelyfőnökhöz aláírás végett. Ábel Gyula gépészmérnök volt a műhelyfőnök, akihez a gépműhelyen, a kazánkovácsmühelyen, a kazánházon kívül az ácsműhely is tartozott. A reggeli órákban történő vételezési utalványok aláírása alkalmával, meglepődve olvasta a szokatlan anyagigényt. Behívta a műhelyi rajzterem vezetőjét. Mutatja neki az utalványt. „Érti maga ezt Müller úr?" Elolvassa, majd így válaszol: „Kérdezzük meg Bónát!" Elküldenek érte, az loholva érkezik. „Tessék parancsolni Főmérnök úr!" A főnök elé tartja az anyagvételezési utalványt és megkérdezi: „Mi ez?" - „Ez. Faszolási cédula kérem!" - „Ki írta ezt?" - „Én kérem alássan!" - „Maga?" - „Igen, kérem alássan!" - „Akkor olvassa el nekem, mi van ráírva!" - „Igen kérem alássan!" Előkotorta pápaszemét. Az orrára illesztette, és folyékonyan sorolta azokat az anyagokat, amit a cimborájának bediktált. Ábel főmérnök összenéz Müller rajzteremvezetővel és bólint. „Rendben van, elmehet!" így derült ki az öreg írástudatlansága, a barátja jóvoltából. Természetesen leváltották. Ami lehet, hogy nem történt volna meg a nyugdíjazásáig hátralévő idő alatt, ha ez az eset nem következik be.

3 4. A Finomhengermű két öregje Az esemény színhelye: a Finomhengermű területe. Résztvevői: Tomporszki János és Rubint László söprögetők. Hangonyról járt be az ózdi finomhengerműbe két dolgozó: Tomporszki János és Rubint László. Már az 1920-as évek elején mindketten hajlott hátú, apró léptű öregek, a tőke által kifacsart, rosszul látó emberkék voltak. Mindketten több mint 50 évig jártak a gyárba, gyalogosan. Tomporszki János közepes, inkább kicsi termetű, görnyedt hátú. Az élet terheként 70 év súlya nyomja a hátát. Előrehajlik, fején kerek sima tetejű kalap. Kicsit beesett szemével hunyorított, az élet utolsó pislákja látszik benne. Hosszú karja inkább földművesre, mint ipari dolgozóra vall. Arca, homloka ráncos. Szemöldöke dús, orra alatt rozmárbajusz, melynek hosszabb, rendszertelen szálai sárgák a bagólétől. Roggyant térde alig rugózik. Mintha fölső combját hosszú, kerek szárú fordított marhabőrből készített csizmaszára tartaná, mely jól felér a térdhajlás fölé. Igen jámbor, csendes, jó öreg, kit csak a sepregetés érdekel, semmi más. Rubint László alig valamivel magasabb, mint Tomporszki János. Fején süveget hord, mely nyáron könnyebb, télen báránybélésű. Beesett arca fogatlan. Szívesen pipázott. Csutoráját keze segítségével tudta szájához tartani. Ha nem is mindenben hasonlítottak, de egyformán totyogó, zsémbes vénemberek voltak. Ok az emberektől nem vártak semmi jót. Nemcsak a világgal, de önmagukkal sem voltak megbékélve. Ilyen korban már nem bíztak az emberekben. Éppen ez, ami indulatossá tette őket. Sepregető korukban - túl a hetvenen -, reggel 5 órára már a gyárban voltak. Önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy mikor keltek fel, amikor 2 óra alatt lehetett Hangonyból az ózdi gyárba bejutni. Nem beszélve arról, hogy az ő korukban a pihenésre, több időre van szük3 Közreadta: Bogyó János. Ózd, 1974. 567