A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Siska József: Sajókeresztúr és Szirmabesenyő szőlőkultúrája

A 20x10 méter összterjedelmü szőlőfeldolgozó szétfalazása előtt csak két helyiségből állt, de az új tulajdonlási forma miatt ez a szám megnégyszereződött. Boltozatát valamikor téglából rakták. A leégett borházat nem építették újra, hanem a födémet a csapadékvíz beszivárgásának megakadályozására leszigetelték. Az útra néző, szabad frontot egységesen miskolc-tapolcai építőkővel burkoltatták be, négy neoromán, keskeny bejáratot kialakítva rajta, a korábbi két széles ajtó helyett. A precízen felmért keleti, Szarka-féle ágban a hátsó szőlőfeldolgozóból nyílik a pincébe vezető, egy hosszabb és egy rövidebb szakaszból álló lépcső. A lépcső mellett egy hatalmas gabonásverem van, amelyhez hasonlót a tibolddaróci uradalmi pincében és Cserép várában talált Bakó Ferenc és Nováki Gyula. A veremmel szemben pedig egy kocka belterü gyümölcs- és zöldségtároló. Innen még néhány lépcsőfokkal lejjebb van a pince alja. A főág 73 méter hosszú, de a lejárattól nem messze, keleti irányban indul egy oldalág, amely 23 méteres. Ez elfordul észak felé és 44 méter hosszan a főággal párhuzamosan megy, hogy utána nyugatra fordulva visszatérjen a főágba. A szélessége 4 méter, a belmagasság 2,4 méter. A nyugati szomszéd, Tóth-féle ág egyenes, becsült hossza 50 méter. Dudás Ferencné, Kameniczky Jutka és édesanyja tulajdonában lévő ágak a nyugati oldalon a melléjük épített hétvégi házból is elérhetők. A két egyenes ág hossza körülbelül 95-95 méter, de a nyugati szélen lévőből vezet egy 20 méteres, a végén omlással lezárt oldalág is. A népi fantázia ide csatlakoztatja a más Rákóczi-uradalmakba vezető alagútrendszer kiindulópontját. A gond csupán az, hogy a helyi és országos levéltári forrásokat átböngészve, egy sor utalást sem találtam erről, az itteni viszonylatban szokatlan méretű pincerendszerről, amely a szájhagyományt megerősítette vagy cáfolta volna. Rendkívül izgatott pedig keletkezésének kor, körülménye és használata. Abban reménykedhetünk, mint a régészeti leletek legtöbbjénél, hátha kedvez valakinek a véletlen és teljesen más téma után kutatva előkerülnek a pincét feltáró okmányok. A kiskertmozgalom megindulása után is keletkeztek pincék, amelyeket a 12 négyzetméter alapterületre maximált hétvégi házak alá, monolitbeton öntéstechnikájával készítettek, aztán később, a törvény szigorának enyhülését követően, esetleg hasonló formában tovább bővíthették. A lyukpincék előtt csak az egykori, különösen omlásveszélyes, elhagyott kőbányáknál nem építettek borházakat. Az Óvári-hegy és Király-hegy Palatínusnak nevezett oldalából bányászott homokvagy horzsakő fontos építőanyaga a szirmabesenyői középületeknek, kastélynak, templomnak, családi házaknak, borházaknak. A keresztúri Felső-soron is van kőbánya, de ez sokkal kisebb. Az itt kitermelt anyagot csak a helyi borházak építéséhez használták. Mind a két község pincesorán maradt mutatóban olyan borház nélküli pincelejárat, amely elé csőszkunyhóra emlékeztető eső vetőt készítettek deszkából, bádog borítással. A napjainkban meglévő borházak változatos belső elosztásúak. A régebbiekre jellemző, hogy a pincébe vezető lépcső a bejárattal szemben van, kellő belső teret biztosítva a szőlőzúzáshoz, préseléshez, rossz idő esetén. Ha nem esik, akkor préselni a borház előtti placcon sokkal kellemesebb. Itt tartják a lőrének vagy kapásbornak való, fenállókban agyaggal lezárt törkölyt és a szőlőfeldolgozáshoz használt eszközöket. A pincelejárat mögött két méter szélességű szobát falaznak el a zömében 4x10,5x8 méter alapterületből, ahol egy dikót, asztalt, tűzhelyet el tud helyezni a gazda. A második világháború előtt a nagypapák többsége márciustól a szüret befejezéséig itt tartózkodott, itt is aludt, hogy az egész napi nehéz szőlőmunka után ne kelljen a lakásig a 2-3 km-es utat legyalogolni, reggel meg vissza. A téli időszakban, főleg vasárnap délutánonként a baráti kvaterkázások, borozgatós kártyacsaták helyszínéül is szolgált a szűk, fűthető butyka. Az épületek 511