A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Sümegi György: Csabai Kálmán festőművész levelesládájából

egyébként minden tótágast áll, az inspekciós bíboros a bíbor-lelkü Fehér Zsuzsa, aki nagyon kérte Supka Magdolnát, hogy engem a hazamenésről beszéljen le. A lebeszélés talán nem látszott elég hatásosnak, be kellett szervezni tehát a főigazgatót, az majd eligazgatja ezt az esetet is. Esetleg. Megtörtént. Nem kell több szót lekopogni, hogy Te is lásd: jobb kint nekem, mint sehol. Pedig milyen terveket szőttem! A Főiskolán tanítva - Miskolcon székelve, mint Végvári - a magyar rajz ügyében dolgoztam volna. Kiemeltük volna a magyar rajzot a manierizmusból és a hellenizmusból is. Anteusként a miskolci talajból vissza - újra kipattanva, a realitást igazzá érlelve, megkedveltettük volna a valóságot magunkkal is, másokkal is. Pihenésképpen le-leszálltunk volna a gyári pokolba is dudálni tanulni. Egyszer-egyszer kiállításon is, meg szavakban is kicseréltük volna ki-ki maga gyűjtötte melódiáinkat, és Nagybányánál nagyobb Miskolc-iskoláját megteremtettük volna. Hogy csodánkra és hasznunkra jártak volna a szomszédok. De mink tervezünk és Zsuzsáék végeznek. Azért kétségbe esni nem kell. Lám, Szentendrén, vagy helyesebben Bálint Endrén - szent is, ahogy bibliájából látom - ötven éve mindig ugyanúgy új iskola virágzik, sőt tulipánzik, himbe hámozva Kornistól: („Kornis, Unikornis, egyszarvú, szarvú, szarvas, Hirsch") Passuth Krisztinától Boldizsár Ivánig széltében, beszéltében és írtában fúj a szó, hogy révbe vigye Moholy Nagy ma már csak nagyon molyos ideáit. Nohát ebből is elég ennyi. Inkább arról beszéljünk, hogy s mint vagytok otthon? Olvasom, hogy Dómján is otthon járt, Kornisnak segíteni a Kodály-festészetben. Ősze is otthon jár, szintén absztrakt. A Művésztelep nyilván már befejezéshez közeledik. Talán már meg is indult a kisorsolása. Kik mennek bele lakóknak? Pestről is, vagy csak Miskolcról? Bárkik legyenek is, irigylem őket, Téged is. Mert ez a New York egyre szörnyűbb lesz. Lassan a tyúkokkal kell lefeküdni. Persze ez csak olyan szólás-mondás, mert hát hol is vannak nosza azok a tyúkok, és akkor nosza neki lefekvés. (Látszik, hogy már nagyon noszogatni kell még a noszát is). A gyilkosság annyira magától értetődővé vált, hogy az ismerősök szinte hitetlenkedve kérdezik egymást: mi az, téged még most sem öltek meg? Az előbbiek után, úgy érzem, egy összefoglalást kell adnom a helyzetemről és a helyzetemből fakadó elhatározásomról. íme: Igaz, az életbiztonság itt elég gyenge, de mégis független személyes körülményektől. A valószínűség egyformán terjed ki mindenkire. Igaz, fehér vagyok, és ez sűríti a valószínűséget, de szegény vagyok, ami viszont enyhíti az esélyt. Nyugdíjam van, ami nem sok, de amit nem lehet elvenni tőlünk. A nyugdíjunkhoz hozzá kereshetünk évi ötezer dollárt, aránylag könnyen. Éppen most rendeltek nálam tizenhat illusztrációt, és fizetnek a közlési jogért 2750 dollárt. A rajzokat automatikusan visszaadják. Tíz nap alatt megeszem a munkát. 355 napig aztán igazán magamnak dolgozhatok, mert úgysem kereshetek egy centtel sem többet. Az ötezer dollárig a különbséget Juci keresi meg, szintén alig munkával. A kb. tízezer dollárból egyszerűen kijövünk. Sőt, kijöhetünk még Amerikából is utazgatni. Ez az életünk fizikai oldala. A személyes vonatkozások. Itt Fehér Zsuzsa, P.Ö.G. féle kiskirályok elképzelhetetlenek. Senki fenekét kinyalni nem kell. Itt mindenki dolgozik. A hivatalában mindenki ott van a hivatalos időben. Nem fordulhat elő, hogy - mint otthon - egy, a vízum meghosszabbításhoz szükséges irat négy hétig késsék, mert az illetékes tag éppen utazik. A ló rajzoláshoz szükséges engedélyért hat hétig vártam, mert senki nem tudta, ki az illetékes. Illetéktelennek viszont rajzoláshoz engedélyt adni nem szabad. Az amerikai állampolgárságot harminc nap alatt kaptam meg, az argentint hét nap alatt. Az útlevélhez beadtuk a szükséges iratokat, és hét nap alatt a posta kézbesítette. Mikor megkaptuk az amerikai állampolgárságot, New York állam kormányzója és New York polgármestere külön üdvözöltek mindhármunkat. Igaz, szabvány levélben, de a nevünkön. Ezt nem hencegésből írom. De fontos, mert jövőre lesz harminc éve, hogy ilyen személytelen, mindenkire egyformán vonatkozó és kötelező pontos intézményi kiszolgáláshoz szoktattak. Mikor Magyarországon meghökkentem, ez nem azért történt mert - ahogy ők mondták - én pökhendi vagyok, hanem azért, mert akihez fordulnom kellett, az volt pökhendi. Szinte tolták lefelé a nadrágot vagy a bugyit, hogy „Seggre nyelved, ha kérsz". Harminc év előtt sem voltam nyalka legény. 473