A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Sümegi György: Csabai Kálmán festőművész levelesládájából

A két központ összeomlása után a művészet irányítás nélkül maradt, egy szellemi vákuum keletkezett, amit talán most amazon az oldalon kellene kitölteni, és hátha éppen Magyarországon. De miért is ne? A reneszánsz nagy közületi mecénásaihoz hasonlóan otthon hatásos anyagi és erkölcsi támogatást juttat az állam a művészeknek. Igazán nem lenne csodálni való, ha viszont a magyar művészek megszolgálnák ezt a páratlan nagylelkűséget, és az említett vákuum irányító kitöltésével rangot, nemzetközi vezető rangot teremtenének a magyar művészetnek. Te tudod, hogy ilyesféle ábrándokat zavarázgattunk a nyáron. Ha szakmai marakodás, végvári csetepaték ricsaja fel is veri a pesti és miskolci epreskertek álmait, annál jobb. Csak vegye át a helyét a kókadt szundikálásnak a teremtő veszekedés és harc. A Százados úti művésztelep, a rózsadombi kacsalábon forgó műtermek, a vidék, elsősorban Miskolc, csak forrjanak, csak fröccsenjen a szemekbe a fortyogó elmélet, szidás, veszekedés, vicsorgás, mindegy, csak tespedés ne. Nos, ahogy láthatod is, beszélgetéseinkkel kapcsolatos lelkesedésem megmaradt, és igazán fáj, hogy tervezgetéseinket nem lehet realizálni. Ha nem Magyarországra megyek, akkor nyugdíjam valóban csak nyugdíj lesz, de otthon az innen nyugalomba vonulásom egy újabb tevékenység izgalmas kezdete lehetett volna még akkor is, vagy éppen akkor, ha a miskolci szak- és versenytársak a magas mércével és a piszkálódó marakodással percnyi nyugtot nem hagytak volna. Milyen jó lett volna, nekem való: velem egyhasi szellemi testvérekkel termékenyen marakodni, rangos szájakba való értékes koncokon civakodni. Huzakodhatott volna az Avas alján a miskolci a Miskolcra jöttei vagy a Miskolcra visszajöttél. De mi terveztünk, és a süket körülmények végeztek. Egyébként jól volnánk. A lányunk férjhez ment egy angolszász hórihoroghoz, és most teljes neve: Mrs. Charles Lockwood Phipps. Nagyon boldogok, mi is, bár bennünk még néha felfelpislog a régi vágy egy magyar vő után. Most aztán igazán meg kell tanulnunk angolul, ha a valószínű unokával majd beszélni akarnánk. Azon kívül, hogy a vőnkkel megelégedettek lehetünk, még az a tudat is vigasztal bennünket, hogy rajtunk igazán nem múlt. Hazaküldtük a lányunkat, aki harmadik nyelvét, a magyart (elemit spanyolul, a gimnáziumot angolul végezte) úgy beszélte, hogy alig lehetett vagy lehet észrevenni, hogy nem otthon tanulta. Már írtam, hogy New Yorkot nem tudom megszokni. Egyre szörnyűbb, egyre veszélyesebb, csúnya, szeméttel borított legrondább bugyra a pokolnak. Dante pityeregve rángatná Vergilius bácsi kezét, hogy vigye innen az igazi pokolba, mert még az is emberibb. Csak a múlt héten szúrtak halálra és kórházra két magyar gyereket - tizennégy évesek - New York kellős közepén, a 86. utca és a második avenű sarkán, fényes délután. Nem is négerek: olasz maffia-csemeték. Egyre világosabban alakulgat bennem az önéletrajzom. Rajzokkal csak, ami egy tótágas divina komédia lehetne, mert a tarnabodi mennyországban kezdődött, többrendbeli purgatóriumokon folytatódott, és a New York-i pokolba torkollott. És milyen torok. Nemcsak koromtól, de négertől és sötétté rothadt fehérektől fekete torok ez, ahol ő sátáni felsége szinte fehéren ragyoghat. Legalább is, ahogy mi még elképzeltük az antropomorf sátánt. Az itteni aztán igazi, computerfejű, csatornaerű, gázvérű, késvigyorú, autentikus. Még az Isten is csak behunyt szemmel merhet ránézni. Kipöfögtem magam. Nálatok remélhetőleg a környülállások nem ilyen viharosak. Eltekintve a már szinte kötelező nehézségektől, bizonyára jól vagytok. Itt a tavasz, sőt már a nyár is lassacskán. Autóddal megint kimehetsz a témára, és festheted örömedre azt, ami mégis csak hoz a konyhára is valamit. Azért ez a boldogság teteje, ha az ember kötelező munkájába beleillik a megelégedettsége is. Ezt akartam volna én is elérni, de sajnos, engem a piac errefelé bojkottál. Másutt is egyébként, de szinte már meg is szoktam. Aránylag könnyen persze, hiszen Juci elég jól keres. Ezen a nyáron nem tudunk még hazamenni, de a következőn már igen, akárhol is nyugdíjulunk. Akkor majd átbeszélgetjük azt is, ami a leveleinkből helyszűke miatt kimaradt, és tovább fogunk ábrándozgatni a magyar művészet talán most el nem passzolható lehetőségein. Kézcsók, ölelés Lajos 470