A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Pirint Andrea: Szontagh Tibor (1873-1930) festőművész munkássága

Bár a tájábrázolás a 16. század végétől önálló festészeti műfaj az egyetemes képzőművészetben, megítélése és a vele szemben támasztott követelmények folytonosan módosultak. Amikor Keleti Gusztáv, a Mintarajziskola első igazgatója 1870-ben kidolgozta az intézmény oktatási programját, elképzelései között a táj kép festészet tanítása korántsem szerepelt. A Keleti által közvetített - a felsőfokú képzőművészeti oktatást Magyarországon évtizedekre meghatározó - felfogás értelmében a táj csak klasszikus tolmácsolásban játszhatott szerepet. A konzervatív szellemű, szabadelvűséget nélkülöző iskolában a naturalista tájábrázolás csak igen lassan emelkedett önálló rangra, miközben az emlékalbumokban reprodukált növendék-munkák tanúsága szerint a kedvtelésből festett tájportrék kedveltsége már 1879-től nyomon követhető.

17 Mielőtt Szontagh Tibor nagybocskói tája megjelent az iskola 1898-as emlékalbumában, a diákság vágya a kötetlen természetábrázolásra a tanévzáró kiállításokon már több alkalommal is felszínre tört, de a tájfestészet mint tantárgy még csak a női festészeti osztály hivatalos oktatási programjában szerepelt, a tájképfestészeti tanulmánykirándulások gyakorlata pedig majd csak az 1900-as évek elejétől kezdve alakult ki. 1898-ra tehát, az intézmény vezetőségének minden szigorúsága és akadémizmusa ellenére, már belopta magát a főiskolára a minden bizonnyal több irányból (pl. a nagybányaiak felől) közelítő naturalizmus. A századfordulón a természetelvűség jelentette a lázadó újat az iskola berkein belül, és Szontagh Tibor ezt az utat választotta: az utazó festő életformáját, ami éppen ellentettje volt annak a művész-modellnek, amit Keleti állított mintaképül. A festő a tanéveket Miskolcon, a szünidőket távolabbi, „megfesteni való" vidékeken töltötte. Sokat mond számunkra az a levelezőlap, amelyet 1913 nyarán Ratkóról (ma Ratková, Szlovákia) küldött haza feleségének, s amelynek képes oldalán egy festőtársa Szontaghot terepjáró festőfelszereléssel, állvánnyal, mappával, festőládával, foltozott esernyővel örökítette meg

18 (2. kép). így kell magunk elé képzelnünk alakját akkor is, amikor a Tisza, a Vág, a Sajó, a Hejő, a Mura folyók vagy a Bán patak festői partvidékeit kereste fel, és akkor is, amikor sógorával, Baranski Emil Lászlóval az Al-Duna környékén tett tájfestő kirándulást.

19 Arról, hogy bensőséges hangvételű tájképei mely vidékeken születtek, a kiállítási katalógusokban, újsághíradásokban feltüntetett képcímek tudósítanak („Sajópart", „Csendes Tisza", „Aldunai részlet", „Hejőpart", „Télcsend a Mura partján" stb.). Néhány képcím a konkrét helyszínre is utalást tesz („Holt Tisza Tuzsérnál", „Upponyi patak", „Maglódi részlet", „Részlet a Kazánszorosból", „A suronovoi völgyből" stb.), de a leggyakoribb címadások mellőznek minden földrajzi meghatározást, a topografikus megközelítés helyett az általános természeti szépre helyezve a hangsúlyt („Sárga virágos rét", „Patakgázló", „Falusi utca", „Virágos udvar", ,fodros kis patak", „Esthangulat", „Ködös táj", „Mohos kövek", „Esti napsütés", „Téli köd" stb.). E hangulatokat közvetítő, jellegzetes képcímek is mutatják, hogy a festőnek nem volt szándéka a hazai tájak topografikus igényű felmérése. Tájképeinek szignálásakor nem tüntette fel sem a készítés helyszínét, sem időpontját, de modellül sem heroikus látványt, Csontváry-féle „nagy motívumokat" vagy jellegzetes panorámát választott, hanem a halk és intim szépségeket ragadta meg. 17 Vö. Szabó J., 2002. 18 Ceruzarajz, papír, 153x100 mm, J.j.l.: olvashatatlan, Ratkó 1913. VII. 21. Friedrich Adámné, a művész unokájának tulajdonában, Budapest. Ilyen jellegű ábrázolások, melyek a szabadba festeni induló növendékeket örökítenek meg, a Mintarajziskola 1880-tól kiadott emléklapjain gyakorta előfordultak. Vö. Szőke A., 2002. 19 Szontagh Pál visszaemlékezése (lásd: 10. jegyzet). 425