A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)
Goda Gertrúd: Holló Barnabás (1865-1917) élete és munkássága
addig, míg e lemondó, szomorú hangig eljutott, még adatott számára egy nagyon sok munkával járó, eredményekben gazdag évtized. A 19. század utolsó éveiben, s majd azt követően a világháborúig a gyorsan polgárosodó vidéki városok fontosnak tartották, hogy jeles szülöttükről teret, utcát nevezzenek el, s azokat a nagy egyéniséghez méltó köztéri emlékművel jelöljék meg. Amikor „Gömörországban" ilyen igény mutatkozott, természetesen a gömöriségét Pesten is nyíltan hangoztató lokálpatrióta ifjú szobrászra esett a választás, akit azonban csak a jó pesti sajtóból ismertek, éppen a Széchenyi-mü kapcsán. Előbb egy bronz buszt megalkotására kérte meg Rozsnyó városa. Szabó István katolikus paptanárról készült portrét 1897-ben avatták a gimnázium előkertjében, majd szinte ezzel egy időben alkotta meg a monumentális hatású Tompa Mihály egész alakos szobrát Rimaszombat közterére. A szoborbizottság 1896-ban már mint kész műről tesz jelentést, azaz Holló elkészítette a másfélszeres életnagyságú öntőmintát, de az ércbeöntés, az ünnepi talpazat, ami külön figyelmet érdemel szép aránya, eleganciája miatt, csak 1902-re lett avatásra készen. (Ez a késedelem szinte minden köztéri szobornál megvan. A nagy anyagi megterhelésre kellőképpen nem tud felkészülni egyetlen megrendelő sem, különösen arra, hogy az idő előrehaladtával az összegyűlt pénz is kevesebb lesz, meg a lelkesedés is. A bronz értéke, a szakszerű öntés, a cizellálás, a szállíttatás, a mozgatási munkák - nagyságrendileg többre rúgnak annál, amiért a művész hosszú hónapokon keresztül megfeszítve dolgozik, s amivel azonosítja a közvélemény a szobor kiadását. Szinte törvényszerűnek látszik, hogy az alkotók ekkorra elidegenednek művüktől, munkájuk gyümölcse oly késve érik be, hogy addigra a sérelmek elhatalmasodnak. Az avatáskor a művészt gyakorta már más feladat feszíti, s nem is igazán kíván részesülni az ünnepből.) A Tompa-szobornál ez a helyzet még nem állt elő, a művész is fiatal, örül, hogy övéinek egy ilyen tekintélyes művet alkothat, s minden szobrászi leleménnyel próbál kilépni a szokott, „írótekercses" próféta-költő sémából. Összehasonlításképpen: a fővárosban, nemzeti gyűjtésből, 22 év után sikerült csupán szobrot állítani Petőfinek (Izsó-Huszár 1882, Március 15-e tér), s az is csak másfél évtizeddel előzte meg a költői triumvirátus harmadik tagjának, Tompának rimaszombati szobrát. Arany János reprezentatív emlékműve a Nemzeti Múzeum előtt 1893-ra lett kész (Stróbl Alajos alkotása). A nagyméretű, álló szobrok megalkotása komoly felkészültséget vár el a szobrászoktól. Holló bebizonyítja, hogy a relieftechnikán túl, a téri problémák más megközelítést igénylő feladataihoz is avatott kézzel közelít. Tehetségét kimutatni éppen Rimaszombaton, abban a városban, ami a magyar szobrászat terén nagyon is kitüntetett hely, nem jelentett egyszerű dolgot! Innen indult Szentpéteri József ötvös-szobrász (1781-1862), Ferenczy István (1792-1856) klasszicista művészünk, s Izsó Miklósnak (1831-1875) is szűkebb pátriája volt e város, ahol alkotásaik is megtalálhatók voltak. A feladat nagyságával a művész is tisztában volt, s igyekezett Tompa Mihály álló alakjába belesüríteni mindazt az életérzést, ami az 1848^49-es szabadságharc után következett. S ez sikerült is. Talán ezért az elmúlt száz év során a helyben élő és munkálkodó magyar értelmiség jelképe lett. Mindehhez kellett az a nagyon tiszta formákkal bíró, áttekinthető, nyugodt előadásmód, amivel e mű rendelkezik. A test kifejező mozdulatát kísérő tárgyak (papi köntös, virágok, könyv) csak az őket megillető hangsúlyt kapják, nem vonják el a figyelmet a gondolataiba merült költőről, Rimaszombat nagy szülöttéről. A fővárostól messze lévő Tompa Mihály-szoborra nem igazán figyelt fel a magyar sajtó, de a művészeti szakirodalom sem. Pedig a kor egyik leghitelesebb köztéri alkotása! Tompa Mihály gondolkodó tekintete szinte sugalmazza emlékezetünkbe a citálandó, bölcs sorokat, a megmaradást erősítő hitet. 1994-ben - a gömöri magyarság identitásá408