A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Tarczai Béla: A 10-es honvéd hagyományok őrzése Miskolcon

A magyar hadügyminiszter 1918. november 2-i fegyverletételi parancsa és az olaszokkal kötött páduai fegyverszüneti megállapodás nyomán az ezred beszüntette a harcot és letette a fegyvert. Az olaszok a nemzetközi jog előírásai ellenére foglyul ejtették az egész ezredet, Trientnél. Elveszett a zászló, a hadinapló, a hadipénztár és sok személyi érték. A szégyen és a veszteségek elviselését az sem könnyítette meg, hogy az egyébként lovagiatlan olaszok a 10-es honvédek hősiességét elismerték. A fogságba esés után a hadsereg katonái gyalog masíroztak a kijelölt táborhelyre. Kivételes elbánásként egyedül a 10-es honvédeket szállították különvonaton - 40 tisztet és 1100 katonát - Trientből Roveretoba. Az ezredből 1 évi fogság után csupán háromszázan tértek haza. Az elkobzott értékekből azóta sem sikerült semmit megtalálni. A József laktanyából a háború idején mintegy 40 ezer honvéd indult a frontra. Közülük hétezren kaptak kitüntetést. A csak háborús időkben adományozható, legmagasabb kitüntetést, a Mária Terézia Rendet Nagy Pál altábornagy, hadosztályparancsnok és négyesi Szepesi András őrnagy kapta meg, aki 1916. július 4-én hősi halált halt. A kitüntetéssel egyébként bárói cím is járt. 3. kép. Limanowa, 10-es honvédek sírja Hagyományőrzés a két világháború között A háború különleges viszonyokat teremt ember és ember között. A közös sors, az életveszély, az egymásrautaltság, a közösen átélt testi-lelki megpróbáltatások olyan emberi kapcsolatokat hoznak létre, amilyenek csak háborúban születhetnek. A szerencsés túlélők ezeket a viszonyokat a veszély elmúltával sem felejtik el, szükségét érzik annak, hogy kibeszélhessék magukból azokat a fájdalmakat, amelyekről a fronton nem lehetett szólni. Ez a lelkiállapot kényszeríti őket arra, hogy a békeidőben is összejöjjenek és kicseréljék gondolataikat. A túlélők ezen kívül késztetést éreznek arra is, hogy a háborús eseményeket - legyenek azok büszkeségre okot adók vagy röstellnivalók -, írásba foglalják az utókor számára, elsősorban okulásul. E kettős forrásból születnek a hagyományok, amelyeket a túlélők örökítenek át utódaikra és a következő nemzedékekre. Ma már közhelynek számít az a gondolat, hogy amelyik nemzet múltját nem ismeri, nem becsüli, az a jövőt sem érdemli. Nem kérdés, hogy a magyar királyi 10. honvéd gyalogezred túlélői ennek az igazságnak a tudatában, vagy egyszerűen csak emberi indíttatás 10-es honvéd emlékalbum, 196-206. 364