A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Gulya István: A kőműves- és kőfaragó-mesterség Északkelet-Magyarországon a 16-19. században

után elsősorban írásos emlékeiben élt tovább, amit részben a keresztény, részben a mohamedán egyház tudós papjai, szerzetesei örökítettek át a népvándorlás korának zavaros időszakán. A középkori építészet korai szakemberei egyházi személyek voltak, akik mellett lassan kinevelődött a világi kőművesek és kőfaragók rétege, mely azonban a 19. századig egy nagyon kis társadalmi csoportot jelentett. A kőbányászat és építőkő-faragás egyszerűbb technológiája miatt könnyebben elsajátítható volt, viszont a díszítő faragványok készítése, az épületek tervezése és felépítése már komoly szaktudást igényelt. A történelem során ezért az építőket mindig tisztelet övezte, az építéshez számos legenda, szokás és babona kapcsolódott (pl. építőáldozat). Az építőszakmák nem piacra dolgoztak, hanem mindig egyedi megrendelésre, tehát a kézműves kutatások fontos elemei, mint a piacok, vásárok, a kereslet-kínálat és piackörzetek gazdaságtörténeti kutatása esetükben nem értelmezhető. Nem voltak hagyományos értelemben vett műhelyeik, a kőfaragók is legtöbb esetben a kő lelőhelyén, vagy az építkezés helyszínén dolgoztak. Az építkezések komoly szervezést igénylő, erős fizikai igénybevételt jelentő munkák voltak, ahol a szorosabban vett építőiparosok (kőfaragók, kőművesek, téglavetők, ácsok, tetőfedők, cserepesek) mellett számos más szakma képviselői is dolgoztak (pl. asztalos, bádogos, lakatos, köteles, kovács). A mesterré válást számos körülmény nehezítette. A már említett szaktudást hosszú évek gyakorlatával lehetett megszerezni, az építkezések inkább sok legény és segédmunkás tevékenységét igényelték, egy-két mester irányításával. Megélhetésüket nehezítette, hogy az építőmunka szezonális jellegű, jórészt a tavasztól kora őszig tartó időszakra korlátozódott, ez a komoly fizikai igénybevételt és a megrendelések esetlegességét is figyelembe véve nem tette túlzottan vonzóvá az építőipari szakmákat. Mindezek előrebocsátása után tanulmányunkban bemutatjuk a kőműves- és kőfaragó-mesterség megjelenését a felvázolt földrajzi határok között, megjegyezve, hogy forrásaink alapján részletesebben a borsodi és zempléni területeket fogjuk tárgyalni. A mesterek és munkáik mellett a területen létrejött építőcéhek életét, a technikai és munkaszervezeti kérdéseket, valamint az építőiparosokat, mint társadalmi csoportot kívánjuk elemezni. Végül kísérletet teszünk az építőszakmák 16-19. századi jelentőségének meghatározására a terület ipartörténete, építészete és városiasodása szempontjából. A KŐMŰVES- ÉS KŐFARAGÓ-MESTERSÉGEK TÖRTÉNETE A középkorban a népesség anyagi lehetőségeitől függő és az adott terület építészeti hagyományaitól meghatározott jellegű és anyagú építményeket használt különféle céljaira. A veremháztól a gerendaházig a természetben fellelhető anyagok változatos kombinációit használta lakása, gazdasági építményei és középületei elkészítéséhez. A fa- és földházak elkészítése nem igényelt különösebb szakértelmet, a népesség zöme mindennapi munkája során ugyanazokat a technikákat és eszközöket használta, ami ezek elkészítéséhez is szükséges volt. A társadalom felső rétege az Árpád-korban lakóépületei céljára főként faépítményeket használt, a templomok és az erődítmények egy része épült csak kőből vagy téglából. A tatárjárás megmutatta a kőépítkezés fontosságát a biztonság szempontjából, ezután királyi engedéllyel a földesurak is építhettek magánvárakat kőből. Az építészeti kultúra a hazánkban letelepedő szerzetesrendekkel honosodik meg a 11-12. században, képviselői zömmel itáliai és francia származású egyháziak voltak. Az egyházi központokban (pl. Esztergom, Pécs) kialakuló kőfaragóműhelyek szakemberei építették az egyházi és világi épületeket, ők végezték mind a faragást, mind az építést, mely szak129