A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. (2004)

Szabó Irén: „Álljunk illően, álljunk félelemmel!” Az állás, ülés és térdelés szokásai a magyarországi görög katolikus vallásgyakorlatban

A misén kívül az egyéb szertartásokban is váltogatja egymást az álló, ülő és térdeplő testhelyzet. Rendszeresen végzett szertartások a szombat és vasárnap délutáni vecsernye, valamint a vasárnap reggeli utrenye. A vecsernyén általános szokás, hogy az ún. állandó énekek éneklésekor mindenki feláll. Ebben is vannak helyi eltérések. Alsóregmecen például, ahol a vecsernye egy-egy állandó énekét a kántor gyors tempóban recitálva mondja el, ekkor csak ő áll föl, és a templomban mindenki ül. Ha csak a kántor vagy a pap mond el egy olyan imát, amit közösen felállva kellene mondani, mivel nem imádkozzák a szöveget, ezért nem is állnak föl. Ebben az esetben is tetten érhető a szöveg és a mozgás összekapcsolódása, és az egyébként álló imádkozó közösség egy pillanatra ülő közönséggé alakul át, mivel kimaradnak az imamondásból, annak hallgatóivá lesznek. Az utrenye során az evangélium olvasása és a nagy doxológia éneklése közben általános gyakorlatként mindenhol fölállnak. A felállás köszöntési és üdvözlési forma is azon túl, hogy a tisztelet kifejezése. A különböző szertartásvégzések során a felállás a kezdőpont jelzésére is szolgál. A római katolikus gyakorlatban a hívek akkor állnak föl, amikor a papság bevonul a szertartás végzésére, és ez jelzi a szertartás kezdetét. A görög katolikus egyházban a pap különböző kötelezően előírt imák elmondása után lép be a szentélybe, elvégzi az előkészületet, és amikor a királyi ajtót kinyitják, ez jelzi a szertartás kezdetét, és ekkor állnak föl a hívek. Általánosnak tekinthető még, hogy amikor a pap áldást ad, ezt mindig állva fogadják. A misére késve érkezők sok helyen már nem foglalják el helyüket a padban, hanem megállnak a templom hátsó részében, az ún. előcsarnokban. Az előcsarnok hagyományosan az a köztes helye a templomnak, amely a külső profán teret elválasztja a templombelső szent terétől. Átmeneti zóna, ahol a kora kereszténység századaiban a katekumenek, a hitjelöltek foglaltak helyet, de ez volt a vezeklők, a közösségből valamilyen ok miatt kizártak helye is. Ez a funkciója, ha áttételesen is, de megmaradt abban, hogy azok állnak meg itt, akik késve érkeztek vagy korábban akarnak elmenni, de vannak akik például betegségük miatt maradnak ott, mivel nem bírnak állni vagy térdepelni és ezért nem vállalják, hogy a közösség gesztusaitól eltérő magatartásukkal magukra vonják a figyelmet. Egy-egy közösségen belül az állás és ülés csak arra a közösségre jellemző jelentést is hordozhat. Mikóházán egészen a II. világháborúig a templomot vasárnaponként közösen használták az anyaegyházközség és a filiák hívei. Ez azt jelentette, hogy a környező filiákból a vasár- és ünnepnapi szentmisékre bejöttek a hívek. A templomban ülőhelye azonban csak a mikóháziaknak volt. A filiabeliek, lehetett az akármilyen idős vagy módos ember, csak állhattak a szertartások alatt. Ez egyfajta rangkülönbséget fejezett ki, a templomos falu és azok között, akiknek a faluja nem volt olyan tehetős, hogy magának templomot építsen. Ez az öntudat a mikóházi idős hívekben ma is él, és büszkén mondják, hogy az alsóregmeciek vagy a vitányiak legfeljebb csak megállhattak az ő templomukban. Ez késztette végül az alsóregmecieket, hogy a falu görög katolikus közössége 1938-ban, hatalmas erőfeszítéssel templomot épített magának. A templomépítés egyik fontos szempontja volt, hogy nagyobb legyen, mint a mikóházi templom.

27 Mikóházán még az 1990-es évek elején is szabályozó ereje volt annak, hogy egy-egy padot ki, mely család vásárolta meg. Hiába halt ki valaki a padból, és nem töltötte be a család, mivel a padok megváltásának rendszere megszűnt, idegen akkor sem ült le az üres helyre. Ebből A két falu eltérő identitásáról részletes elemzést írt: Szabó I. 1999. 667