A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. (2004)

Szabó Irén: „Álljunk illően, álljunk félelemmel!” Az állás, ülés és térdelés szokásai a magyarországi görög katolikus vallásgyakorlatban

A templomban állva kellett imádkozni, erre utal a következő előírás is: „Az asszonyok álljanak az imádság alatt a templom elkülönített helyén, akár hívők, akár katekumenek."

4 A III. század elején keletkezett Traditio Apostolica megfogalmazza, hogy étkezés után fel kell állni az imádsághoz. Itt arról a közös imáról van szó, melyet a szentmisét követő étkezés után mondanak.' Nemcsak a közösségi, de a személyes imához is ezt a testhelyzetet írják elő. A szerzeteseknek pedig kifejezetten ajánlott volt az álló imahelyzet. „Nagy Szent Antal egy angyaltól tanulja meg, hogyan szabadulhat a szerzetes az unalomtól (az acédiától), miközben folyamatos magányban él cellájában: a munkához leül, szabályos időközönként pedig feláll az imádsághoz."

6 A lelki élet mesterei szerint tehát, aki Istenhez akar szólni, az rendes esetben állva teszi ezt. Ez az imádkozó testtartás azon túl, hogy bibliai hagyományai vannak, „a teremtmény így fejezi ki mély tiszteletét Teremtőjének fölségével szemben, akinek színe előtt még az angyalok is állnak" , társadalmi státust is megjelenít. Erre szintén hivatkoznak a korai egyházatyák, amikor az álló testhelyzet fontosságát magyarázzák. E szerint az alárendelt mindig állva marad elöljárója előtt, amíg az jelen van. Tertullianus pogány szokásnak nevezi azt, hogy imádság közben leüljenek. „Tiszteletlen dolog ugyanis leülni annak színe előtt, annak tekintélyével szemben, akit oly nagyon félve tisztelsz; mennyivel inkább istentelen ez a tett az élő Isten előtt, miközben az imádság angyala még áll, hacsak nem azt akarjuk szemére hányni Istennek, hogy imádsággal fárasztott bennünket." Nagy Szent Bazil az egyház íratlan hagyományainak fontosságáról szólva, fölhívta a figyelmet a vasárnapi imádság formáira is, annak értelmét magyarázva: „A hét első napján állva imádkozunk, ennek értelmét azonban nem mindenki tudja. Állva imádkozunk a feltámadás napján, ami nemcsak a nekünk adott kegyelemre emlékeztet, hogy Krisztussal feltámadunk..., hanem úgy tűnik, ez valamiképpen az általunk várt örökkévalóság képe is. Az egyház arra neveli csemetéit, hogy ezen a napon állva kell végezni az imádságot, nehogy miközben az örök életre emlékezünk szüntelen, megfeledkezzünk az oda való átköltözéshez szükséges útravalóról."

9 A vasárnap mindig a feltámadás, a megváltottság örömünnepének ideje, ezért a térdelést, mint a szomorúság és vezeklés kifejezőjét a zsinati kánonok is szabályozzák. Az első egyetemes zsinat 20. kánonja például kimondja: „Minthogy vannak némelyek, akik vasárnap és a pünkösd napjaiban térdet hajtanak - hogy minden egyházmegyében mindent egyformán tartsanak be -, úgy döntött a szent zsinat, hogy állva mondjuk az imákat Istenhez."

10 Ezt erősíti meg a trulloszi zsinat 90. kánonja: „Istenviselő atyáinktól kánonilag vettük át, hogy vasárnapokon ne hajtsunk térdet, tisztelve Krisztus feltámadását." Ez azt jelentette, hogy a szombat esti vecsernyétől a vasárnap esti vecsernyéig nem volt szabad térdelve imádkozni, mert ebben az időben a feltámadási énekeket énekelték." Az egyházban a liturgiát végző pap mindig állt. Az ősegyházban a hívek vasárnap és húsvéti időben imádság közben álltak, szimbolikusan emlékezve ezzel a feltámadásra. Az adományokat állva adták át, míg ma perselyezés közben ülnek. 4 Uo. 92. 5 Uo. 98., Bunge 2000. 102. 6 Lm. 103. 7

Uo. 105. 8 Tertullianus 1986. 196. 9 Nagy Szent Baszileosz 1983. 147. 10 Berki 1946. 66. "Uo. 155 662