A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. (2004)

Fazekasné Majoros Judit: Egy elfeledett irodalmi emlékhely Zemplénben: az alsó-körtvélyesi kúria

pedig a városban, csak nem Budapesten, hanem Bécsben. A barátok azonban még csak elvétve jöhetnek, s az olyannyira szeretett éden a „magányos Körtvélyes" elnevezést kapta ebben az időben Balázs Béla naplójában.

20 Az 1920-as években gyakori vendége a körtvélyesi háznak Jászi Oszkár annak ellenére, hogy Lesznai már évek óta Gergely Tiborral élt, s Jászitól 1920-ban hivatalosan is elvált. A válás ellenére kapcsolatuk baráti maradt, s életük végéig - az amerikai években is - leveleztek egymással. Jászi örömmel találkozott itt közös gyermekeikkel, bár a nevelési elveket néha azért kritizálta, ő életszerűbb körülményeket szeretett volna fiainak. Miután Lesznai Anna és Gergely Tibor 1931-ben hazaköltözött Budapestre, Körtvélyes is új életre kelt. S míg az apa idején az utolsó uradalmi szalon, majd a háború előtt az ifjú nemzedék irodalmi szalonja volt, ekkortól új értelmet, új funkciót kapott: művészeti alkotóházzá lett, mely a fasizálódó Európában a béke és nyugalom egy ritka szigetét jelentette vendégei számára. S vendégek voltak ismét szép számmal. Lesznai szerette utánozni apja néhány számára szimpatikus vonását. Éppoly nagylelkűséggel pártolta az ifjú, bontakozó tehetségeket, amilyen szeretettel apja fogadta házában a századelő ifjúságát. Falk Miksa utcai, majd Csaba utcai lakása állandóan telve volt művészbarátokkal. Vészi Endre így emlékszik vissza erre: „...a kezdő költőt és gyakorló vésnököt már pártfogó ajánlásokkal küldték egymáshoz: költő a költőhöz, szerkesztő a szerkesztőhöz, egyetlen érvényes varázsmondattal, hogy a szigorral és szeretettel gyámolítandó ifjú tehetségesnek találtatott. Ilyen üzenettel kerültem egy lélekben, testben, segítő szándékban dús asszonyi óriáshoz, Lesznai Annához, akinek annak idején maga Ady is verset ajánlott. így léptem át a Csaba utca 7/b. egyik lakásának küszöbét, egy népmesei színekben és fényekben ragyogó manzárd-műtermet, a meredek tető alatt. Lesznai oszlopos jelenség volt, középen kettéválasztott, fényesre kefélt hajával, néhány évvel a negyvenen túl; bokáig érő sötét ruhát viselt, lapos sarkú, pántos cipőt, s ahogy visszaemlékszem arcának gyümölcspírjára, bizalommal vizsgálódó meleg szemére, ifjúkori mitológiámban ott látom őt a mesebeli alakok között. Csakugyan: áradt belőle a sokirányú, szeretetteljes érdeklődés, sőt féltés, hogy vajon ez a tizenkilenc éves fiatalember, akit verseinek megismerése után habozás nélkül költőnek fogadott el, s akit - később így írt rólam a Nyugatban - a vésnöki formák szigorú tiszteletére neveltek; ez a fiú mire is viheti az életben ilyen soványan, szegényen, kevéssé edzetten. Útközben nem fújja-e messzire a szél, nem hal-e éhen egy utcasarkon? (...) A műteremszobában, ahol a falakat stilizált, folklorisztikus festményei díszítették, nagy uzsonnatálat tett elém; rózsaszínű sonkát, vörösbarnára érett kolbászt, fokhagymától illatos főtt szalonnát, paprikát, paradicsomot, majd körtét, almát, diót - nemes szíve és körtvélyesi birtoka ajándékait. Jöttek hozzá sorra költők, írók, festők, eszmét cserélni és áldozni a gyomor örömeinek. Itt találkoztam a kopaszodó, sápadt, fanyarul ironikus Fenyő Lászlóval, az őszi Pest költőjével, Jékelyvel, akit Toldalagi Pállal szinte egy időben közölt Kárpáti Aurél, majdnem kolumnás terjedelemben a Pesti Naplóban; Berény Róberttel; a katolikus Jelenkor antifasiszta szerkesztőjével, Katona Jenővel, Szegi Pállal; és Hajnal Annával, aki menyasszonyi mosollyal és modern sapphói dalokkal járt-kelt a világban, s akinek készülő házasságát Lesznai annyira támogatta. Külön bekezdést igényelne a földi jók élvezeBalázsB., 1982.432. 574