A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. (2004)

Papp János: Egy bükkaljai település gazdasága és társadalma a 16-20. században

ta hódított tért. A 19-20. század fordulóján még igen sok kőbánya működött. A teljesség igénye nélkül elegendő itt Bogács, Diósgyőr, Görömböly, Kisgyőr, Harsány, stb. bányáira utalnom. Az egyes településeken általában több kőfejtő is működött egy időben, amelyek gyakran eltérő minőségű kőanyagot szolgáltattak. A Bükkalja területét terjedelmes, fehér vagy halványvörös riolittufa és dácittufa fedi, de a Tárna és a Laskó völgyétől Kisgyörig jelentős riolit-lávamezők is képződtek. Ehhez alkalmazkodva, a Bükkalja településein sajátos „kő-kultúra" jött létre, amelynek legszembetűnőbb produktumai a pincék és barlanglakások. A kő mint geográfiailag, tájilag leginkább „kötött", lokálisan előforduló anyag, mégis jelentős szerepet kapott az árucserében, különösen a 19. század utolsó harmadától, amikor a Bükk-vidék építőköve fokozatosan benyomult az Alföld északi sávjának építőgyakorlatába. A parasztság polgárosodásával párhuzamosan, a 19. század közepétől fokozatosan terjednek az Alföldön a kőből faragott sírjelek is. Lénárt Andor kutatásaiból tudjuk, hogy a 18. századi egri püspöki építkezések anyagszükséglete fokozatosan vonta be a nyersanyagtermelésbe az egri, majd a távolabbi, köztük a bükkaljai falvak kőbányáit. A recens gyűjtések hangsúlyozzák a kisgyőri bányák jelentőségét, ahonnan az építőkövet és főleg a palakövet az Alföldre is elhordták az építkezésekhez. A követ főleg pénzért értékesítették, ám háborús időkben, mikor kevés volt az élelem, ül. ha a pénz értéktelenebb volt, akkor közvetlenül cserélték terményre, élelemre, borra. A követ a kőfaragók fuvarozták a megrendelőhöz. A faragatlan építőkő és a kváderkő elsősorban a Bükkalja és a dél-borsodi Mezőség falvaiban talált gazdára, az ablakkönyöklők, kapuoszlopok, kaputérfejek, vályúk, kerítéskarók távolabbra is eljutottak. Legnagyobb távolságra a sírkövet és az útszéli keresztet vitték el. A faragott kőtárgyak mellett árucsere tárgyát képezte még a kőpor.

96 Építészet: igen sok archaikumot, néprajzi érdekességet őriz még napjainkban is. Kisgyőrben bőven volt építőanyag: elsősorban kő, fa, sár és patics. Fényes Elek így emlékezik meg a faluról és a körülötte levő tájról: „A helység a Bükk aljában, tiszta kősziklán épült, s a felette emelkedő magas hegy messze az Alföldre kitekintvén az Alföld a hegyről ítéli a tél, tavasz, nyár közeledésit, s időváltozatokat. (...) A szántóföldek sovány, kövesek, s a javítást nagyon kívánják. (...) A helység határában semmi tó, s folyóvíz nincs, sőt száraz télben és nyárban, ivóvízben szükséget lát." Az 1851-ben leírt állapotok nem sokat változtak az idők folyamán.

97 Az intézményes kőbányászaton kívül is minden gazda talált építkezésre alkalmas követ a falu határában. A kőbányából is termelhette a család vagy a rokonság együtt nagy vastangákkal a követ. A bányajog, a kőértékesítés terén nincs igazán tiszta képünk. A falunak az utóbbi másfél évszázadban több bányája is volt, de ezeknek soha sem alakult ki igazán szervezett működése. Az építésekhez az ún. szürke kő (riolittufa) volt a legmegfelelőbb, az 1950-es évektől fejtenek terméskövet is, amit az újabb házak talpazatához alkalmaznak. A kő mellett a fa volt a legfontosabb építőanyag. Falazatnak csak a legritkább esetben használták Kisgyőrben, főleg kapukhoz, födém- és tetőszerkezethez, disznóólhoz volt rá szükség. A 20. század elején a Meszes-tetőről származó hársfát alkalmazták gerendának, addig a '20-as évektől a tölgy vette át ezt a szerepet. A patics, a fonás könnyen beszerezhető volt, az erdőben mindenhol találni vékony vesszőket, ágakat, de sokszor megtette a kukorica- vagy a napraforgószár és a venyige is. Kerítést, esetleg tűzfalat készíthettek paticsból. A tapasztásra és a falak kötőanyagául szolgáló sár VigaGy., 1986.54-56. VigaGy., 1986. 57-63. Viga Gy.-Szabadfalvi J., 1983. 113. ill. Fényes £., 1851. 72. 491