A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. (2004)

Szabó Miklós-Czaylik Zoltán: Vaskohászat Északkelet-Magyarországon a Kr. e. 3. században: Sajópetri-Hosszú-dűlő

bizonyít. Ennek a területnek a nyugati része még feltárásra vár, északi és déli határa közel esik a salakos zónához, kelet-délkelet felé pedig egy másik „ipari" zónához kapcsolódik, a kerámiaégető kemencebokrokhoz. Feltűnő, hogy a vaskohósítás hasznos terméke, az intermedier termékek és a kohászati vassalak csak a 250 m-re lévő, az előbbinél szabályosabb elrendezést mutató északi településrész épületeiből került elő. Ez arra utal, hogy az első kohósítást követően a vastartalmú anyagot elválasztották a szilikátos salaktól (a déli zónából vizsgált salakokban vasat és egyéb fémes alkotókat nem lehetett kimutatni), és nagy valószínűséggel átszállították az északi településrészre, ahol a vastartalmú anyag további feldolgozására került sor. A településrészek eltérő képe talán a déli zónában folytatott ipari tevékenység nagyobb intenzitásával, fokozott tűzveszélyességével, a vaskohósítás és a kerámiaégető kemencék okozta nagyobb füsttel magyarázható. Elképzelhető, hogy az itt állt épületek jelentős része nem lakáscélú volt, hanem műhelyként, tároló helyiségként funkcionált. A vaskohászati tevékenységhez felhasznált nyersanyagok eredete A salakok anyagvizsgálata alapján a felhasznált ásványos nyersanyagok a következők: vasérc, mészkő, homok/homokkő. Terepi tapasztalataink alapján a homokkő és a homok közül az utóbbi könnyen elérhető lehetett, hiszen a Sajó-völgyi felsőpleisztocén kavicstakaróban sokfelé előfordulnak homokos közbetelepülések. A karbonátos kőanyag beszerzése sem jelenthetett gondot a túlnyomóan karbonátos kőzetekből felépülő Bükk hegység lábánál (a modern kohászat miskolc-diósgyőri, nagy tisztaságú mészkövet használ). A vasérc eredetére vonatkozóan azonban jóval összetettebb a kép. A legközelebbi ismert primer vasércesedés a sajópetri-hosszú-dűlői kelta településtől 20 km-re, Miskolctól északra, a középkortól művelt rudabányai vasércvonulat pedig további 30 kmre északra található. Kisházi Péternek a Magyar Állami Földtani Intézet adataiból szerkesztett térképe alapján a Bükkalján mindenütt, így Mályi és Sajópetri környékén is számolhatunk másodlagos, gyepvas(?)érccel. Sajnos a Gömöri János által közölt térképről további adatokkal, főként az érc típusára vonatkozóan, nem rendelkezünk (GÖMÖRI 2000, 262.). Utóbbi információk alapján nem zárható ki, hogy Sajópetriben másodlagos, a pleisztocén üledékekhez kötődő vasércet dolgoztak fel, ennek azonban mindeddig nem bukkantunk nyomára. Ugyanakkor a település északi részéről származó egyik vassalakmintában (02.23.1) rezet és antimont is azonosítottak, ami a rudabányai vasércekre jellemző sajátosság. Ezt az eredményt nem figyelmen kívül hagyva az őskori ércbányászatra vonatkozó általános megfigyelések a helyi ércek felhasználását valószínűsítik, hiszen az azonosított ércbányák közelében rendre meg lehet találni a kohósítási nyomokat is, vagyis az érceket nem szállították lelőhelyüktől komolyabb távolságra. Ugyanezzel a dilemmával állunk szemben a Bódva-völgyében, a Szendrőimedencében újabban azonosított vassalak-lelőhelyek esetében is, amelyek a sajópetri településhez nagyon hasonló földrajzi körülmények között, a medencetérszínből kiemelkedő lapos dombokon jöttek létre. A rajtuk gyűjthető nagy mennyiségű vassalak a kiterjedten folytatott vaselőállítás bizonyítéka az őskorból és a korai császárkorból (CZAJLIK 2002). Itt kell megemlítenünk a Tárna völgyében, Salgótarjántól D-re feltárt szkítakori települést, ahol szintén nagy számban kerültek elő a vaskohászat bizonyítékai (szilikátos és vassalak, valamint intermedier termékek, ugyancsak egy, a völgytalpból alig kiemelkedő dombvonulaton, tehát nem az ismert primer ércesedések környékén (VADAY 2001, VADAY 2003). A Kárpát-medence északkeleti részén az őskori települések közül eddig csak a Bódva-völgy szlovákiai részén feltárt Cecejovce-i szkítakori 134