A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. (2004)

Szabó Miklós-Czaylik Zoltán: Vaskohászat Északkelet-Magyarországon a Kr. e. 3. században: Sajópetri-Hosszú-dűlő

VASMŰVESSÉG ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGON A KR. E. 3. SZÁZADBAN: SAJÓPETRI-HOSSZÚ-DŰLŐ SZABÓ MIKLÓS-CZAJLIK ZOLTÁN Bevezetés Sajópetri-Hosszú-dülő kelta települése Északkelet-Magyarországon, az Alföld és a Bükk hegység csatlakozó zónájában található. A kisebb kiemelkedésre, a Sajó és a Hejő közös kavicshordalék kúpjára épített falu jelenleg ismert kiterjedése kb. 450x250 m. A lelőhely azonosítására a Miskolcra vezető, M30-as autópálya építkezéséhez kapcsolódó régészeti terepbejárások során került sor. A nyomvonalba eső részen 1995-ben indította meg a leletmentést a miskolci Herman Ottó Múzeum, Lovász Emese vezetésével, amelyet 1996-ban és 1998-ban az észak-alföldi magyar-francia vaskorkutatási program keretében az ELTE Régészettudományi Intézete folytatott. 2002-től a lelőhely feltárása új lendületet kapott az OTKA Tudományos Iskola program

1 révén, illetve az autópálya építkezéshez kapcsolódó árvízvédelmi körtöltés kialakításához szükséges további megelőző feltárások miatt.

2 Ekkor kezdtük meg a lelőhely északi részének kutatását is, amellyel együtt a feltárt terület ma már több mint 20 000 m

2

, a mintegy 50 épület mellett a különböző gödrök, árkok és az egyéb jelenségek száma meghaladja az 530-at. Ezek az adatok már önmagukban is jelzik a lelőhely kárpát-medencei viszonylatban rendkívüli jelentőségét. Emellett már az első publikációk (SZABÓ-GUILLAUMET -KRIVECZKY 1997; SZABÓ 1998) képet adtak a feltárt leletanyagnak egy falusias karakterű településhez képest meglepő gazdagságáról és változatosságáról, amely a 2002-es kutatások jóvoltából a reméltnél is nagyobb hangsúlyt kapott. Említsük meg a kelta harcosok egykori jelenlétére utaló fegyverek (kard, kardlánc, pajzsdudor) gyakoriságát, vagy az asszonyaik jómódú voltát igazoló üveg- és bronzékszereket (SZABÓGUILLAUMET-KRIVECZKY 1997, 83 és 89; vö. 2. jegyzettel). Már az első közleményben bemutattuk a házakból és a gödrökből a La Téne-anyaggal együtt napvilágra hozott nagyszámú edénytöredéket, továbbá csont- és bronztárgyat, amelyeket a magyar kutatás hagyományosan az alföldi, ún. szkíta kultúrához kapcsol (SZABÓGUILLAUMET-KRIVECZKY 1997, 83 és 183, XII. 21-28. sz.; vö. JEREM 1984-85, 91.). Ennek a leletszituációnak köszönhetően Sajópetri kulcslelőhelynek minősül, minthogy a szkítakori őslakosság La Téne-kori továbbélésének vizsgálatát a korábbi, kizárólag sírmellékletet tartalmazó forrásanyag után (MARÁZ 1981) immár a településre jellemző, a mindennapi élethez kapcsolódó kerámiára, használati tárgyakra lehet építeni. Figyelembe véve a feltárt leletanyagban tükröződő etnikai képet, azaz a „La Ténekelták" és az ún. szkíta népesség együttélésére utaló szimptómákat, alapvető fontosságú a történeti háttér rekonstruálása. Ennek támpontjait maguk a leletek, pontosabban a kronológiai helyzetükre vonatkozó megállapítások szolgáltatják. Legelőször is le kell szögezni, hogy a vaskori struktúrák kitöltésében minden esetben jelen van a La Téne-anyag, vagyis keltezésüket illetően, mint a legfiatalabb komponens, ez a meghatározó. 1 Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok, TS 040893-as pályázat. 2 A feltárások részletes történetét és az eddig megjelent publikációkat lásd: SZABÓ et al. a paraítre. 127