A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42. (2003)

KÖZLEMÉNYEK - Szilágyi Miklós: Személyes vélemény a néprajztudomány helyzetéről készült előterjesztéshez – 1977.

könyvkiadás kapacitása. A szakmai közvélemény a „tényeket" érzékeli, s ebből következtet: egész sor kandidátusi értekezés sem jelent meg, reménytelen tehát „kivárni"... b) A néprajzi publikációs lehetőségek döntő hányadát a nem hivatásos kiadók ajánlják fel. A múzeumi évkönyvek, füzet- és kismonográfia sorozatok, a községi-városi tanácsok helytörténeti-helyismereti monográfiái - ívszámban mérve - az összes hivatásos kiadó néprajzi publikációit messze meghaladó mennyiségű szakanyagot tettek közzé. Ezek a publikációs lehetőségek azonban - rendszerint - „témaajánlásokkal" is együtt járnak: a regionális vizsgálatok eredményeit igénylik. Végső soron tehát csak annak nincsenek publikációs gondjai (sőt: csak tudjon annyit írni, amennyit megjelentethet!), aki egyeztetni tudja az igényt, az ajánlást a szaktudomány szükségleteivel. Előfordul azonban, hogy az egyeztetés lehetetlen... c) Ha a néprajzi publikációk döntő többsége nem hivatásos kiadóknál jelenik meg (csak ott jelenhet meg), ennek a konzekvenciáit következetesebben vállalnia kellene szaktudományunknak. A szakkritika a tényleges eredmények regisztrálásáig sem mindig jut el. Arra pedig végképp ritkán vállalkozik, hogy rámutasson a tömegtermelés selejtjére, illetve, hogy közvéleményt formálóan elválassza a néprajztudomány és a néprajzi gyűjtés produktumait, d) Szaktudományunk irányítóinak szervezési feladata lehetne, hogy a néprajz intézményesen, szervezetileg találja meg az utat a Szépirodalmi, a Magvető, a Gondolat, a Móra, a Mezőgazdasági stb. kiadókhoz. Azért, hogy a némiképp speciális megfogalmazást, de néprajzi érdekű közlést is igénylő kiadóknál megjelenő néprajzi publikációk ne az egyéni ambíciók függvényei legyenek. 4. Szakmai fórumok, intézmények a) A Néprajzi Kutatócsoport prioritása ugyan vitathatatlan, a szakmai közvélemény azonban hajlamos arra, hogy elvitassa, illetve csak a kivételezett helyzetnek tulajdonítsa a „vezető szerepet". Amíg valakinek is oka és joga van elvitatni a szakmai prioritást, a kutatócsoportnak kötelessége újra és újra önkritikusan mérlegelni, vajon a kutatói létszámmal arányos-e a tudományos teljesítmény mennyisége és minősége. A mérlegelés nem az én feladatom... b) A múzeumokban, egyetemeken és egyéb kutatóhelyeken folyó néprajzi kutatások általában jól bele tudnak szerveződni a föfeladatokba. Ez azonban nem azért van így, mintha a tudományszervezés mechanizmusa és a néprajzi kutatásokban érdekelt intézmények együttműködése a lehető legtökéletesebb lenne. A lehetőséget a szaktudományunkra jellemző „szereposztás" szinte automatikusan megteremti: a főfeladatok (pl. Lexikon, Magyarság Néprajza) kellő színvonalú megoldása érdekében nem mondhat le a kutatócsoport egy-egy szűkebb szakterület specialistájának a részvételéről, bármilyen kutatóhelyhez kötődjék is ez a kutató. Amíg csak a szakmai szereposztás teremtette kényszerhelyzet a főfeladatokban való részvállalás garanciája, az együttműködést nem lehet intézmények közöttinek minősíteni. Ha viszont személyekhez kötött, s ráadásul az egyéni tudományos teljesítménynek szóló szakmai elismeréssel egyenértékű a részvétel, könnyen a munkaadó intézmények partikuláris érdekeinek rendelődik alá a főfeladatok teljesítése. Tévedés ne essék: nemcsak a szakmai féltékenység motiválta gáncsoskodásra gondolok. Arra is pl., hogy a múzeumokban dolgozó kutatók az Akadémia, a Kulturális Minisztérium által hathatósan támogatott, s a megyei tanácsok által főfeladatként elismert tervmunkájukkal szerveződjenek bele a szaktudományi föfeladatokba. Vagyis: a szaktudományi érdek és az egyéni 666