A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42. (2003)

Bencsik János: Balassa Iván Borsod-Abaúj-Zemplén megyében

a telepítés vagy az önkéntes betelepedés. A középkori német (pl. Gönc, Hernádnémeti, Telkibánya), vallon (Olaszliszka, Olaszi, Sárospatak, Tállya), és más telepítések nyomai ekkorra már régen elenyésztek. A XVII. századtól kezdve kárpátukránok húzódnak különösen területünk északi és hegyaljai részére. A következő század közepén (Hercegkút, Károlyfalva, Rátka) és végén (Hosszúláz, Újpatak, Sima) német telepesek is megjelennek. Ugyanebben az időben alakulnak új szlovák falvak (pl. Hollóháza, Kishuta, Nagyhuta, Vágáshuta stb.), illetve egyes családok ülnek meg a magyarok által csak elszórva lakott községeket (Füzér, Kéked, Filkeháza stb.). Ez a nagyarányú vándorlás, keveredés területünknek igen változatos, színes képed ad, mely a néprajzi kutatás során jól lemérhető." De nemcsak a lakosság változott meg, hanem a vidék arculata, jellege is. A Bodrogköz és a két folyó árterületének ármentesítése a gazdálkodásnak nyitott teret." Úgy ítélhetjük meg, hogy Balassa Iván munkásságának egyik kerek és szerves egészet alkotó szeletét alkották a Sárospatakon töltött évek. 1956 februárjában helyezték a sárospataki Rákóczi Múzeum élére. Az ekkor már évtizedes szakmai tapasztalattal és nagy gyakorlattal rendelkező szakember óriási ambícióval kezdett e gazdag múlttal rendelkező városban a gyűjtőmunkához, majd pedig szervezte a táj településein lévő, önkéntes munkásokat, tanítókat, papokat, mesterembereket és másokat. Részvételükkel és munkatársaival, barátaival alapították a Rákóczi Múzeum Baráti Körét 1956. április 22én. Az alakulásról felvett jegyzőkönyvben a baráti kör meghatározásaként ez áll: „...olyan társadalmi szervezet, melybe minden 14. évét betöltött egyén beléphet. A kör támogatja a múzeum munkáját, elősegíti kutatásait, propagálják munkáját."

8 Jellemző a korra, hogy a kör felkérte tiszteletbeli elnökének Mihályfi Ernő miniszterhelyettest. Ugyanakkor több kiváló szakemberrel tartott szoros munkakapcsolatot. Pl. az elődjével, majd munkatársával Dankó Imrével, Ujszászi Kálmánnal. Számos segítőtársa volt a falvakban: Cigándon Kántor Mihály, Zemplénagárdon Kováts Dániel, Leányváron a tanácselnök, Iski Bertalan és a falu papja, Suhajda Mihály, Karcsán Nagy Géza tanító, Vajdácskán a református pap, Szűcs István, Mikóházán Pataki Sándor, Vágáshután Guba László tanító, Széphalomban Zelina Miklósné, Telkibányán a Kádár nővérek. Más természetű segítséget kapott Vladár Ferenctől (levéltár), Pap Miklós (Tokaj) honismereti munkástól, Szilágyi Dezsőtől, a kiváló borász és műgyűjtőtől. Több könyve ennek az időszaknak a terméke, így a folklorisztikában is úttörőnek számító Karcsai mondák (1963), vagy a Bodrogköz lírai monográfiája, a Lápok, falvak, emberek (1975). Nagy történeti-néprajzi, agrártörténeti monográfiáiban is szerepelnek e korszakban gyűjtött adatai. Ezek: A magyar kukorica (1960), Az eke és a szántás története Magyarországon (1973). E sorban számottevő a Hegyköz földművelése (1964). írt Sárospatak helyneveiről is (1997). E kötet bevezetőjét érdemes idéznünk: „Negyven évvel ezelőtt találkozott e kötet két szerzője Zemplénagárdon, a Bodrogköznek és egyben Magyarországnak abban a csücskében, mely a magyar, a szlovák és az ukrán hármas határ közelében a világ végét jelentette. Balassa Iván figyelmét - aki abban az időben a Sárospataki Rákóczi Múzeum igazgatója volt - Ujszászi Kálmán irányította Kováts Dánielre, aki feleségével együtt ebben a kis faluban tanított, néprajzi szakkört szervezett, s tanítványainak gyűjtéseit gépelt sokszorosításban őrizte meg, pályázatokon sikerrel szerepeltette."

9 8 Sárospataki Rákóczi Múzeum Néprajzi Adattára. 9 Balassa Iván-Kováts Dániel: Sárospatak határának helynevei. Sárospatak, 1997. 585