A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42. (2003)

Sümegi György: „Egyetlen dimenziónk a jelen” Szalay Lajos és László Gyula levelezéséből (1970–1991)

ban, amiben különbözünk, ők majd azt, amiben egyezünk. így hát, amikor azt írtam, hogy „kedves önmagam, úgyis mint Szalay Lajos", akkor erre gondoltam. Közös volt mindenkori jelenünk még akkor is, ha Téged Tucumanba vetett sorsod én meg ugyanazt az időt Kolozsvárott, vagy Pesten éltem. Egyszer Jékely Zoltánnak írtam egy levelet, verseskötetéről s abban is ezt írtam: amit írsz az közös, de ahogyan írod, ahogy felbukkannak nyelvi leleményeid ez a tiéd s azt adod ajándékba kortársaidnak s köztük nekem. Veled is így vagyok: amit mondasz - rajzaidban - az közös élmény, de ahogyan mondod az az, hogy te fejezted ki legsugallóbban Picassoval együtt -, hogy kik is vagyunk, akik ebben a korban együtt éltünk. Picasso amellett, hogy lángelme volt, egyúttal sokat bohóckodott és kései képeit nem festette meg, csak „feldobta" a vászonra, ezt pedig nemes céhünk kárhozatosnak ítéli! Te mindig a mívesség magas fokán valósítod meg vonalaiddal látomásaidat. Tiszta ember vagy, Picasso néha bohóc és kapzsi! Hát szervusz sorstársam! Mi bajod? (3 korty!) Érdekes volt, amit a múltkor arra feleltél, hogy nem tudok embereiddel szóba állani. Egy kissé igaztalan voltam, mert például borostás, fáradt katonáiddal nagyon is szót értünk, meg ihlető leányalakjaid nagyon is a Szüzanya rokonai. Persze izgatnak engem azok a dolgok, amelyeknek te sem tudsz mélyére hatolni, nevezetesen, hogyan alakul benned egy-egy rajzod mikéntje? Tudod, hogy én kéziratgyűjtő vagyok és azok a kéziratok izgatnak, amelyben például nyomon tudom követni egy-egy vers születését, tehát a „piszkozatok". Jól tudom, hogy kérdésemre nem lehet válaszolni, mert ahány rajz annyi „őstörténet". Magam tudom - bár én csak „egy ember vagyok, aki néha fest" -, hogy mennyire kiszámíthatatlan mágia valamit is létrehozni. Talán Medgyessy Feri bátyám mondta meg a lényeget: először a szobrot ő csinálja, majd egy idő után a szobor átveszi a vezetést és az ő dolga csak az, hogy figyelje mit diktál neki a szobor... így van s így volt egyszer nálam is, amikor egy Angyali üdvözletet kezdtem és a végén egy drámai Megfeszítés lett belőle. Tiszta vonalrajznak indult, ahol a vonal csak végigsuhan a papír patyolatán és lett belőle sötét kavargás, ahol a papírból jóformán semmi sem látszik. De ez csak egyszer volt, tehát ha valaki tőlem azt kérdezné, amit most én tőled, legfennebb néhány egyedi emlékemet tudnám feleleveníteni, de hogy ez „hogy történik" általában, arra nem tudnék felelni, csak annyit, hogy „általában" sehogyan sem történik, hanem esetenként alakul a tündér szerencse forgandósága nyomán. Tehát nem kérdezem tőled, amit kérdeztem, de azért örvendenék, ha egy-két esetet elmondanál azokból a rajzokból, amelyeket ismerek. Nekem most a pedagógusok Fáklya Klubjában volt kiállításom, 60 munkám szerepelt (szobrok, érmek, képek, rajzok és ezüstrajzok), Juhász Feri a költő nyitotta meg és Kohut Magda a színművésznő mondta el Weöres Sanyi versét, amit hozzám írt. Sokan voltak és sokat csodálkoztam - ezt is én csináltam? kérdeztem magamtól egy-egy mű előtt. A munkák is olyanok mint emlékeink - csak halványan idéződnek fel bennünk, az sejtek egykori forradalma nélkül, mint tények! Várj Lajos Úr, átmegyek a másik oldalra s folytatom! Itt Kecskeméten nagyon megkínzott egy érem. Arról van szó, hogy Veress Sándor barátomról a Bernben élő nagy zeneszerzőnkről két rajzot is készítettem s azok szolgáltak alapul egy éremnek (hátlapjára néhány odavetett kottafeje szolgál majd). De Lajos, hogy milyen embertelenül nehéz egy araszos rajzból egy 5 centis domborművet csinálni!!! Még a három felkiáltójel is kevés ennek érzékeltetésére. Egy jó hetem ráment, míg azt mondtam, na ez megközelíti Sanyit. Az 5 cm-en egy milliméteres módosulás, már teljesen más jellemet állít elénk. Szinte szerencsejáték volt a kegyelemmel, hogy vajon sikerül-e? Ezt nem tapasztaltam, amíg modellről közvetlenül csináltam érmet, az más, de rajzról, ami amúgy is már áttétel! Ezenkívül 5 olajképet festettem és csináltam itt 5 rézkarcot és sokat írtam tudományt. Muszáj megint 3 kortyot igyak! Ezt a „tudományt" szó váltotta ki. Nem tartom magamat tudósnak, csak kutatónak, aki megoldatlan kérdések megoldását keresi, de ez a keresés nem gépszerű, mechanikus, hanem emberi. Hiszen amit kutatok egykori emberek műve, a feleletet is a bennem élő „ember" kell megtalálja, nem a hasonló „leletek" szorgalmas egybegyűjtése. Persze erre is szükség van, de nem ez vezet a megoldás feltevése felé! Sokan szememre vetik, hogy sohasem mondom, hogy „így volt" csak annyit, hogy „így lehetett". Ezt azonban tiszta lélekkel mondom, az előzőt csak pökhendi emberek mondhatják! Nos, elkanyarodtunk a rajztól! Most kértek, hogy Vinkler László

84 emlékét idézzem meg az ősszel, szegedi emlékülésén. Nem tudom emlékszel reá? Karlovszky növendék volt és már a Főiskolán kitűnt „bravúros manualitásával" (hogy én is szakzsargont használjak). Rajzait valami egyenletes vonalat adó eszközzel készítette és ezért hiába lendülete és görögös rajztudása, valamiképpen mégis csak az értelem és nem a lét kérdéseire adott feleletnek hatnak. Nos, igaztalan lenne néhány sorban „elintézni" őt, mert remek intellektus volt, ő vetette fel az életkorok kérdését a művészetben. Hogy röviden bemutassam, mit is pedzett egy magam csinálta példával élek: egy 20 éves kori Picassonak több köze van egy 20 éves kori Michelangelohoz, mint öregkori önmagához s így tovább. Az életkori sajátságok átütnek a kor stílusán és egymás közelébe hozzák, akiket sok évszázad választ el egymástól. Nagy gondolat! Én meg azt szerettem volna egy művészeti könyvben kidolgozni, hogy a különböző korok és stílusok összessége írja körül a teljes embert, mert ebben a korban ez a sajátosságunk jutott szóhoz, a másik korban egy másik, a harmadikban egy harmadik és így tovább. így emVinkler László (1912-1980) festő, grafikus, művészeti író. 495