A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42. (2003)

Sümegi György: „Egyetlen dimenziónk a jelen” Szalay Lajos és László Gyula levelezéséből (1970–1991)

7. kép. László Gyula: Zsögödi Nagy Imre Duray Tibort rajzolja, 1964. 12. Szalay Lajos László Gyulának New York, 1976. február 11. Kedves Gyula! „Lelkem kedves gyerekemből sose lesz jó ember" Kérésedre, de meg a magam kedvéből is írott beszámolómat ezzel a nagyanyámnál dívott, ridegségüket takaró nevelési elvvel kell kezdenem, mert az ebből az elvből fakadó gyakorlatnak köszönhetem gyermekkorom határtalan boldogságát és az egyedüllétnek egész életemen végig húzódó szeretetét. A „kulák" paraszt ezer gondjában nem lehetett a gyerekkel sokat bíbelődni. Engem is magamra hagytak az öröklött ösztön és a tudatom ébredéséig már belém nevelt fegyelem védelme alatt. Személyes törődés helyett „Isten markába" helyeztek és ott tanultam meg a veszélyes környezetet tapasztalataim és fantáziám segítségével barátságossá szelídíteni. Hamarosan barátom is lett a rengeteg tárgy, a sok állat, a portából határrá tágult környezet. Szeretettel üdvözölt a szekér, a borona, a kasza, köszönt a jószág, a fa, a búzatábla még tarló korában is. Mögöttük ott játszott bújócskát a JÓ ISTEN, aki kézenfogva járkált a nagyanyámmal és amikor tudta, hogy másfelé figyelek, biztosan még beszélgetett is vele. Ebben a bukolikus világban az ég és a föld még tótágast is felcserélhető közelben voltak egymáshoz és hozzám is. Ha nagy dolgában egy-egy angyal kifáradt, biztosan a mi istállónkba jött lefeküdni. Az ökrök nagyot szuszogva, de helyet szorítottak nekik. Én nem láttam besurranni az angyalokat, de az ökrök szemében visszatükröződve azért észrevettem őket. A világ minden kincséért sem szóltam volna róluk senkinek; igaz nem is igen szólhattam volna, hiszen boldog egyedüllétemet nem zavarta senki. Nem is értek rá, gyűjtötték a vagyont. Ez a gyerekistálló - mert gyermekszobám nem volt - mint csigán a háza jött rajtam mindenfelé. Alatta kuksoltam végig Tarnabodon az elemit, Miskolcon a gimnázium alsó osztályait. Nyaranta lementem Miskolcról Tarnabodra és csigaházamat újra töltöttem ficánkoló jókedvvel, akácvirág szagával és szénaillattal. ...amikor egyszerre betörte istállóm ajtaját a szörnyű vihar. Orkán erejű borzalmával lelkem nyugalmát lerombolta az „ismeret", a „tudás", az „ész". Az ijedtében is gőgös „felvilágosodás" sorompók ezreivel járhatatlanná kaszabolta bennem a boldogság útjait. A sorompók előtt meg-meg torpanó isten - egyre kisebb i-vel lassan kiköltözött belőlem, de hiányát egyre nagyobb fájdalom formájában visszahagyta bennem. Sebzett kutyaként nyalogattam a sebeimet s mert hegedni sehogy sem akartak, másokkal akartam varat csókoltatni 476