A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42. (2003)

Kővári Ivett–Szathmáry László: A továbbélés megítélése az Ároktő, Csík-gát lelőhelyen feltárt 5–9. századi csontvázleletek alapján

A mesterségesen torzított koponyájú egyének inkább az első, szűkebb variációt mutató csoportosulásokba tartoznak. 2. A kora avar korra a kraniológiai diverzitás növekedése jellemző. Ez elsősorban a férfiaknál tűnik ki, akiknél az első két főkomponessel korreláló eredeti dimenziók szélesebb intervallumban manifesztálódtak. A nőknél a korábbi időszakra is jellemző nagyobb diverzitásban jelentős változás nem tapasztalható (1. ábra, vö. 2. ábra), tehát a nagyobb diverzitás révén a továbbélés jelentősebb momentumai tárulnak elénk. A klaszterfán kitűnik, hogy a kora avar kori egyéneknek mindkét nemben körvonalazhatók jellegzetes összefüggései (19+210, 154+220 a férfiaknál, 178+111+247 a nőknél), amelyek különállásukat érzékeltetik (3. és 4. ábra). A fent említett ábrákból megítélve a hun-germán kori népesség továbbélése inkább a nők esetében lehetett jelentős. De, hogy a népesség egy kis része lokálisan továbbélhetett, arra egy fiatal korban elhunyt torzított koponyájú egyén (93. sír) lelete utalhat. A jelképes trepanáció megléte (154. sír) új népelemek betelepedése mellett érvel, hiszen korábbról ilyen szokást nem ismerünk. 3. A késő avar kor népessége tulajdonképpen minden olyan variánst reprezentál, amely korábban e területen élt, temetkezett. Az első két főkomponens alapján ítélve mindkét korábbi mintától abban különbözik, hogy igen diverz (1. és 2. ábra). Ennek ellenére a korábbi korok kraniológiai variánsaival történő átfedést nem tarthatjuk jelentősnek. Főként a nőknél nem, akiknél a megelőző két mintától való elkülönülés momentumai az első főkomponens alacsony értékei és a második főkomponens magas értékei miatt jól felismerhetők. Nőknél, akiknek 5. századi - kora avar kori továbbélését korábban hangsúlyoztuk. Valószínű, hogy a feltárás részlegességének is köszönhető viszonylag nagy egyedszámuk, illetve ebből következően az, hogy mindkét nemnél egyöntetű klaszterrészeket is alkotnak (3. és 4. ábra). A továbbélés mértékének megítélése szempontjából megkülönböztetett figyelemre érdemes két szempont. Az egyik a jelképes trepanáció megléte (77. sír), amely ugyanazon (biztonsággal meg nem ítélhető) technikával készült, mint a kora avar kori 154. sír egyénéé. Sajnos a két egyént kraniológiailag nem tudjuk összehasonlítani, mert különböző neműek (vö. 1. táblázat). A másik szempont az ún. viseletes koponyájú egyének megléte, amelyek a koponya mesterséges torzításának háttérbe szorulása mellett, vagy a korábbi hagyományos fej viselet megőrzésének különböző változatait képviselhetik, vagy pedig újabb szokást reprezentálnak (36., 53., 106. és 174. sír). A kiemelt főkomponensek értékei szerint készült klaszterfán sajnos nem ítélhetjük meg e leletek összefüggéseit, mert a fenti sorrendben az első férfi, a harmadik nő, a másik kettőnek pedig nincsenek értékelhető koponyadimenziói. Egy, a korábbiakban ismertetettektől eltérő mesterséges koponyatorzítást alkalmaztak a 77. sír egyénén (akinek olyan jellegű jelképes trepanációja is van, mint amelyet a kora avar kori 154. sír koponyáján is azonosíthattunk). Ez a falcsonti, vagy oldalirányú torzítás igen ritka. Ha a torzító kötések nyomai nem lennének felismerhetők, akár a falcsontokon jelentkező öregkori lapultságra is gyanakodhatnánk, mert az illető valóban öregen, 66 és 75 év között hunyt el. E torzítási módnak van egy másik lelete is, amely megerősítheti e torzítási mód meglétét. Nos, ez az egyén Tiszabercel 11. századi temetőjének 6. sírjában volt eltemetve. Itt az elhalálozási kor 27 és 32 év közé tehető, tehát öregkori lapultságról szó sem lehet (Szathmáry 1981). A falcsontokon egyébként a korábbi időszakokban, így például a vaskorban is megfigyelhettünk olyan sagittalis sulcusokat, amelyek feltehetően sajátos fejviseletre utaltak (Szathmáry 1990). 160