A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

CSEH Fruzsina: Feliratos falvédők Harsányban

„épült be" a vallásos témájú falvédő a többi szentkép és feszület egységébe (13. darab). S bár ez a helyiség eredetileg konyhaként funkcionálna, valójában nem használják, s így kitették azokat a képeket, amiket a szobákban szoktak. Az, hogy mikor kezdett elmaradni a falvédők használata, és mikor kerültek le a falról, változó volt családonként. A '60-70-es években már elkezdtek újabb házakat építeni a faluban, ott sokan nem tették már vissza a falvédőket. Aki továbbra is használta a falvédőt, nem az új lakásban helyezte el azt, hanem a kép kiszorult a lakókonyhaként működő kiskonyha falára. Az új lakás pedig a vendégfogadás színhelye lett. Bárhova is vannak még kitéve a falvédők, eltűntek már mellőlük a dísztányérok, és egyéb hímzett kiegészítőket is csak egy-két helyen lehet látni. Utaltam rá, hogy az elemzés során szem előtt tartom, hogy mi a már nem használt falvédők sorsa. Nagyon kevés az a család, ahol a fiatalok érdeklődnek ezek iránt, és elkérik szüleiktől, nagyszüleiktől. Legjellemzőbb az, hogy a falvédők szekrénybe kerülnek a többi hímzett és varrott ruhanemű, terítő, ágynemű közé. Az interjúk során egyértelműen kiderült, hogy a varrott holmik, melyeket már nem is használnak, sokat jelentenek a tulajdonosoknak. Ezeket saját maguk vagy édesanyjuk készítette, és valamikor a mindennapok részét képezték. Egyes esetekben a falvédők bekerülnek ezek közé az emlékek közé a szekrénybe, és ugyanaz a tisztelet övezi őket, mint a többi tárgyat, amit a család egy szeretett tagja készített (pl. a mostohatestvér Kiss Lajosnénál, vagy az amerikai rokonok Valkó Andrásnénál). Gyakoribb, hogy eltették a falvédőket, de azok mégsem olyan fontosak, mint a többi varrott holmi. Elteszik ezeket a falvédőket, mert sajnálják kidobni a saját kézimunkát, de könnyebben megválnak tőlük, mint azoktól a ruháktól, térítőktől, melyeket évtizedekig használtak, s melyekkel több munka volt: a bonyolult és precíz kézimunkákat büszkén mutogatták, részletesebben elmesélték, hogy és mennyi ideig készültek. Leginkább érezhető ez a megkülönböztetés azoknál az asszonyoknál, akik a falvédőket már kidobták, s bár a szebben hímzett térítőket sem használják már, azokat sajnálják eltépni rongynak. Érdekes, hogy csak két helyen találtam festett falvédőt. Ennek egyik oka lehet, hogy nem tudta mindenki megvenni. Másrészt, mire a festett falvédők megjelentek, és azokat már többen meg tudták vásárolni, sokan építkeztek, hengerelték a falat, és már a varrottakat is levették. Harmadrészt viszont a kézimunkának sok helyen nagyobb értéke volt, mint a készen vásárolt falvédőnek: több asszony panaszkodott, hogy még ma is szívesen kivarrna néhányat - pedig már meg tudnák venni -, ha jó lenne a szeme, mert szerette ezeket készíteni. Azt, hogy mitől szép egy falvédő, meghatározta egyrészt az egyéni ízlés szerint a mintája és a színe, másrészt - ami mindenki szemében egyformán számított -, hogy szépen legyen kivarrva. Ugyanúgy működött ez, mint más kézimunkáknál. Ha szépen készítette el valaki a falvédőt, arról ezt tudták, és talán meg is bízták, hogy varrjon ki nekik is egyet-egyet. Megjegyezték viszont azt is - ha nem is mondták a szemébe -, ha egy lány vagy asszony nem tudott szépen varrni, de nem ítélték el emiatt. Valóban, fontos - amit Szemadám György megfogalmazott -, hogy a háziasszony mondanivalója jelenik meg sok falvédőn, s ezért az az ő „birodalmában", a konyhában van kitéve.

15 De bárki láthatta is a falvédőket a konyhában, s megítélhette, mennyire ügyes a háziasszony (hasonlít ez ahhoz, mikor a kelengyét, melyet egy lány maga készített, egyes helyeken kitették közszemlére).

16 15 Szemadám Gy., 1980. 44-46. ]6

FélE., 1976. 463