A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

JÁNOS István: Bacchus és az iskoladráma Hegyalján

az illuminatio emelkedett, exstaticus állapotában lelkével a harmadik égbe szárnyal, ahol különös dolgot lát: az ítélő Isten színe előtt mint al- és felperes Thetis és Lyaeus perlekednek egymással. Ezt tudatja az első tizenkét sor, s ami utána következik az nem más, mint szabályos vád- és védőbeszéd a törvényszéki actiók mintájára, ó- és újszövetségi argumentumokkal mindkét részről alaposan megtámogatva. A pro és contra érvek meghallgatása után az isteni fenség a Bor, azaz Lyaeus érveit súlyosabbnak találván néki ítéli a győzelmet, mire az égiek hangos ujjongásra fakadnak, mire az eddig csendesen vizionáló exstaticus is felriad, immáron végérvényesen megerősödvén annak tudatában, hogy a bor mégiscsak előbbrevaló ital a víznél (Quod vinum praestantius aqua sit liquamen), s egy Ámennel tesz pontot a bor imígyen kiharcolt nagyobb dicsőségére. A bor az Oltáriszentség misztériumában jelenvaló Krisztus vére, a kenyérrel együtt a Fiúisten egyetlen dogmatikailag is hiteles szimbóluma. Ennélfogva a Bor (Lyaeus) győzelmét nem csupán profán népszerűsége, hanem dogmatikai súlya dönti el, ezért találja az isteni felség Lyaeus érveit nyomósabbnak, holott Thetis sem nélkülözi a teológiai argumentumokat. A szakrális funkció és a mitológiai allegória azonban ebben az esetben szerencsésen egybeesett a szent és profán kiegyensúlyozott szinkretisztikus viszonyában. Természetesen eme iskolás deklamáció mellett a barokk korban általánossá válnak a mitológiai tárgyú darabok is. Staud Béla bibliográfiája

5 tanúsíthatja, hogy pl. a jezsuiták latin nyelvű iskoladrámái között nagy számú mitológiai téma kerül színpadra, főként latinul ugyan, de a 17. század végén már magyar nyelven is. Témájuk rendkívül széles skálán mozog, akárcsak dramaturgiájuk, megtalálható közöttük az egyszerű deklamációtól az egészen bonyolult dramaturgiájú darabokig szinte minden fokozat, attól függően, hogy milyen osztályok számára készültek. Céljuk kettős: egyrészt elmélyítik a mitológiai ismereteket (és mellettük a történetieket is), másrészt pedig az egyes mítoszalakok és történetek bizonyos morális és eszmei értékek paraboláivá válnak, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Ugyanakkor a barokk reprezentációra törekvő színpadtechnikája lassanként kialakítja a látványos díszleteket, melyek grandiózus érzéki benyomásokkal ábrázolják a földi és transzcendentális lét valamennyi félelmetes dimenzióját - mitológiai allegória formájában: feltárul a Tartarosz a maga alvilági szörnyeivel éppen úgy, mint az Olympos világa, vagy az élveteg földi lét. Mindehhez a görög mitológia egyes alakjainak szinkretisztikus ábrázolása társul, így a mitológiai látványosság egy szinten helyezkedik el a keresztény értékrenddel. A theatrum mundi, a világszínház képzetköre tárul fel a mitológia által kitágított keretek között. így válik immár a barokkban a színpad profán oltárrá, az oltár pedig szent színpaddá, az élet színházzá, a színház pedig a való élet színterévé, a theatrum-képzet pedig szerteágazóan átfonja a művészet és az élet egész területét. „ Ollyan ez az élet mint az Comoedia,/ Mely Comoediának világ Theátruma./ Sok féle Scenáknak ember az Actora..." - summázza a világszínházeszmekör lényegét egy 18. századi egri iskoladráma argumentuma. A színpad valóságillúzióját nem csupán az élettel való hasonlóság (mimézis, imitáció) biztosítja, hanem a játék ennél lényegesen magasabb rendű dimenziója. Ezáltal mosódhatnak egybe hajdan jól elkülönült műnemek határmezsgyéi, mint amilyen pl. a líra és a dráma, jóllehet ezeket a poétikák még hagyományos módon tárgyalják, a költészet a textust egyre inkább a teatralitás, a színpadszerűség követelményeihez igazítja, amiként a mitologikus alkalmazása 5 Staud G., 1988. 6 Varga I-Pintér Márta Zs., 2000. 7 HoppL, 1997. 15. 439