A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

TÓTH Arnold: 18-19. századi vőfélyversek egy kisgyőri népi kéziratos gyűjteményben

Az Isten megáldotta mi vőlegényünket, Egy szép menyasszonnyal gyülekezetünket. Szentelje meg Isten mind a kettőjüket, Terjessze naponként a szereteteket. C/ll. Lakodalmi vers, vacsora közben beszéld. Veszem a világot szemem cirkalmára, Ugyan az embernek mi volna javára? Abban nyugtattam meg elmém utoljára, Nincsen semmi, ami nem volna ártalmára. Az életnek módját, ha kérdőre veszem, Mit volna jobb tennem, azt a kérdést teszem? Feleletül, tudom, sokaktul azt veszem, Ha megházasodom, az lesz a jobb nekem. Jól elhiszem, mivel Isten rendelete, Hogy az emberi nemnek legyen tenyészése. Rossz baja is, kinek van hozzá tetszése, De soknak abban van lelki elvesztése! Jó a jó feleség, Salamon is írja, Mert az az életnek, a léleknek sírja. De a rossz férjének eltemető sírja, Rossz asszony erkölcsét mert senki sem bírja. Sokféle praktika van az asszonyokba, Nem mondom mindenbe, de mondhatom sokba. Ha dughatja fejét a fejkető tokba, Férjét mint veszi szája, feje fő azokba. Sok férjét mutatja, hogy nagyon szereti, Érette majd meghal, magát úgy tetszeti, A szegény férjével csaknem elhiteti, Hogy ez mind úgy vagyon, amint képzelteti. Soknak bár csillagot ragasszon nyakába, Férje egész nap hordozza markába, De estve letevéh már garasiájába, .... nem is lehet járni gusztusába. Ha férje valamit neki szólni tanál, Mindig dürög, morog, lármáz, nagy perbe száll, Törik csupor, kanál, csordul kisvilla, tál, Nincsen őelőtte sem Péter, sem Szép Pál.