A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

PIRINT Andrea: Apró tárgyak Napóleon kultuszának jegyében

kérdésein.

3 (Ilyen magába fordult pillanatban örökíti meg Delaroche Napóleont egy másik festményen is, azon, amelyik előképként szolgált a bemutatásra kerülő egyik miniatűrünkhöz.) Az egyetemes művelődéstörténetben számos példáját találjuk annak a véleménynek, amely szerint Napóleonban mindenekelőtt tragikus hőst, tiszteletreméltó zsenit kell tisztelnünk. Hegel félistennek nevezi, Byron a leláncolt Prométheuszhoz hasonlítja, Stendhal a „Vörös és fekete" című regényének tizedik fejezetében magas szikláról felröppenő madárral azonosítja Napóleont, akinek nagysága példaként szolgál a főhős, Sorel számára. A nagy becsvággyal bíró Balzacnak Napóleon szintén példaképe volt, szobájában éppúgy helyet kapott egy Napóleon-szobor, mint Puskin főhősének, Anyeginnek asztalán. A 19. század végi, huszadik század eleji Európában Nietzsche gondolatai az egyéniség szenvedélyes tiszteletével nagy divatot teremtettek, s tovább egyengették az utat az „emberfölötti ember" iránti csodálat előtt. Egon Friedell Wallensteinről szólva így fogalmaz: „... azoknak a tág látókörű, rendkívüli kombinációs-összegző képességgel bíró, diplomáciai és stratégiai lángelméknek a sorába tartozott, akiknek élén Napóleon áll".

4 - Ma gyár földön is hasonló véleményeknek kellett megfogalmazódniuk. Egy névtelen megfigyelő „Pillantás Magyarországra" című, 1808 végén készült emlékirata a következőképpen foglalja össze, mi a magyarok véleménye Napóleonról: „Az udvar és a hozzá húzó nemesek gőggel és kielégíthetetlen nagyravágyással vádolják őt... Az arisztokraták (nemesek) legnagyobb része nem szereti, mert úgy gondolja, hogy abban az esetben, ha az ország az ő hatalma alá kerül, elsőnek mentességeik esnek áldozatul. De sok olyan is akad a nemesek között, aki Magyarország valódi érdekeit világosan felismerve és nemes érzelmektől indíttatva beleegyeznék előjogai feláldozásába a közigazgatás újjászervezése érdekében. A társadalom más osztályai pedig mind a gyenge zsarnokok által elnyomott népek felszabadítójának tekinti e nagy uralkodót, azon férfinak, akit a gondviselés jelölt ki arra, hogy megalázza az erények nélküli hatalmasokat, és elősegítse a hanyatló királyságok újjászületését."

5 A társadalom „más osztályainak" képviselőire szépirodalmi forrásban találhatunk példát. Mikszáth Kálmán regényének, a napóleoni időkben játszódó „Különös házasság"-nak olaszröszkei kocsmárosa baromfiudvarának féltve őrzött kakasát imádottja után Napóleonnak kereszteli; makacsul várja, hogy a francia császár egyszer csak benyomul magyar földre, s későbbi halálhíréről sem akar tudomást venni. De Dőry báró tiszttartója is Napóleonra emeli poharát a baráti asztaltársaságban folytatott borozgatás során. A társadalmi haladást szem előtt tartó nemesekre már nem csupán szépirodalmi forrásokból meríthetünk példát. Berzeviczy Gergely egy független, alkotmányos magyar monarchiáról álmodott, melynek központi hatalma felszámolja a hazai feudális rendszert. 1809 áprilisában írt politikai emlékiratát Napóleon számára készítette, kidolgozva benne egy felvilágosult szellemű reformprogramot, melynek elfogadását várta a császártól a francia győzelem esetén. „Ilyen fejlett, összefüggő program... ritkán születik meg valami háttér nélkül, teljesen társtalanul, idegenül, pusztán egyéni kivételként" írja Kosáry Domokos. „S talán az is elképzelhető, hogy olyanféle nézetek, amelyeket Berzeviczy itt megfogalmazott, bizonyos fokig, ha nem is ily határozottsággal, a 3 Napóleon Szent Hona szigetén, 1852. Reprodukálva: Hofinann, W., 1987. 133. 4 Friedell, E., 1991.93. 5 Archives Nationales, Paris, AF, IV. 1677. Plaq.l.ff. 250-262. Közli: Kosáry D., 1977. 67. 208