A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

DOBROSSY István: Miskolc 19-20. századi városrendezési tervei és megvalósulásuk

1859-ben kirobbant az osztrák-olasz-francia háború), de az összeírás világosabbá tette a „lakott város" 19. század közepi állapotát. Az 1850-1854 között eltelt szűk fél évtized a mezővárosi lakosság számbeli, ezzel egy időben a lakóházak számát illető lényeges gyarapodását, növekedését mutatja. Ez együtt kellett, hogy járjon a város beépített területének változásával, bővülésével. A város főutcájának a Pecére, illetve a Szinvára nyúló, tehát észak-dél irányú, középkori maradványként továbbélő szalagtelkes rendszerét ez a növekedés változtatja meg, kialakítva a még néhol ma is fellelhető (ún. Bazár-tömb) kapuátjárós, szolgalmi utas, zegzugos beépítésű formáját. Másrészt végérvényesen eltűnnek a város egykori sáncának és árkának maradványai, a déli és nyugati irányú terjeszkedés (Csaba és Diósgyőr irányában) a városkapukat, majd vámhelyeket folyamatosan „tolja kifelé", közelítve ezzel a város lakott területét a szomszédos településekhez, ugyanakkor szűkítve Miskolc megművelhető határát. (Ennek következménye a 19-20. század fordulóján a város határának, „életterének" bővítése a Martin-tagbirtok, a Máhr-, a Glósz-földek, majd a munkácsi püspökség tapolcai birtokai egy részének megvásárlása révén, másrészt annak felvetése, hogy Miskolc, ha magához csatolja a szomszédos településeket, nemcsak lélekszámban és területben növekszik, hanem új beépíthető területekhez jut, ipari és mezőgazdasági övezeteket egyaránt ki tud alakítani. Ez tehát a Nagy-Miskolc koncepció alapja, gyökerei visszanyúlnak a 19. század végére. Miskolc 2003-ban elfogadandó Építési Szabályzata (MÉSZ) „előfutára" az 1855ben megalapított „Szépészeti Építőbizottság" volt, amelynek felállítását egy bő évtized múlva, 1867-ben a „Szépészeti Szabályok" megszületése, majd vármegyei elfogadása követte. Nem csupán a szabályozás volt fontos, hanem az, hogy a létrehívott bizottság „évnegyedi" vizsgálatot, helyszíni szemlét tartott, hogy érvényt szerezzen az előírásoknak. A bizottság felügyelt arra, hogy új építkezéseknél vagy felújításoknál a szomszédok jogai ne sérüljenek, a tűzvédelmi és közegészségügyi biztonság csorbát ne szenvedjen. Törekedniük kellett arra, hogy „az időnkinti új építések alkalmával az utczákban - közökben a zugok és szögletek lassanként elenyésztessenek -, hol szükséges és kivihető az egyenetlen utczák szabályoztassanak, - a különböző városrészek öszveköttetései - átmenetek tágítása, sőt új utczák nyitása által is könnyittessenek, a nyilvános köztérek csinosíttassanak."

7 A szabályozás a házakra, közökre, terekre, utcákra, új utcanyitásokra terjedt ki, s ez utóbbi már a város lakott, beépített területének folyamatos bővülésére, a város tervezett terjeszkedésére utal. 1867-ben a város főbírájához benyújtott építésiengedély-kérést már el kellett látni műszaki dokumentációval (az épület tervrajzával, amely alap- és homlokzati rajzot, s a szomszédos házakhoz való illeszkedést is kellett, hogy tartalmazza). Ekkor fogalmazzák meg először, hogy a szabályok betarthatósága miatt Miskolcot kül- és belvárosra osztják. A belváros a Zsolcai-kapunál kezdődött, a Búza tér nyugati oldalán emelt töltés mellett folytatódott, majd a Fazekas utcán a Városmajorig (ma: Tűzoltóság) tartott. A Major utca (ma: Dózsa György), a két Hunyad utca a Sárga fürdőig (ma: Hunyadi u. 21. sz.) jelentette a határt, majd a Papszer következett Mindszentig, innen a Csabai-kapu és a Szirma utcák következtek a Telegdy-fürdőig (ma: Szinvapark). A fürdő és a Zsolcaikapu két oldala, ül. a Búza tér között egy rövid útszakasz volt, a Király utca (ma: Ady E. u.), s itt zárult a belváros. Az ezen kívüli utcák házai már a külvárost jelentették, ahol a 6 Szendrei J., 1910. IV. k. 869. 7 Szendrei J., 1911. V. k. 565-566. 173