A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)

SZAKÁLL Sándor – VIGA Gyula: A Bükkalja kőbányászatához és kőfaragásához II. Szomolya

1. A Bükkalja településein - a táj kőzettani felépítése következményeként, illetve az alkalmazkodás eredményeként-jelentős hagyománya van a népi kőtechnikának. Úgy véljük, hogy ez a tevékenységi forma az itt élő népesség tradicionális műveltségének specifikumaként értelmezhető. Ezt jelzi az is, hogy a Bükkalja falvaiban lényegében homogén övezete alakult ki a kőépítkezésnek, ahol a századfordulón a lakóházaknak már több mint 90%-a kőből épült, s bizonyára korábbi hagyományokkal rendelkezik más vidékeknél az itteni kötechnika. A terület köépítészete kompakt és homogén egységet alkot, ezért itt némiképp másként kell értelmeznünk az építőkő alkalmazását, mint más tájakon. Itt ugyanis nem szükségképpen jelzett vagyoni-társadalmi különbséget, mert ez volt a legkönnyebben elérhető, legolcsóbban megszerezhető építőanyag valamennyi társadalmi réteg számára. Különbségként itt talán a barlanglakások és a fennálló falú házak birtoklása jelentkezik, bár ez sem elsősorban a vagyoni-társadalmi differenciáltságból, sokkal inkább a foglalkozási struktúra tagoltságából eredően. Itt találhatók legnagyobb tömegben és összefüggő rendben a barlanglakások is. A kőmunkák - az alkalmazkodás révén - a tradicionális műveltség sajátos vonulatát alkotják. 2. A kőtechnikát a táji adottságokhoz való kulturális alkalmazkodás jellemző formájának tartjuk, aminek révén a határukban faragható kővel rendelkező települések egyegy apró láncszemként kapcsolódtak be a táji munkamegosztás történeti rendszerébe. Bár históriai adatokkal egyelőre nem igazolható, úgy véljük, hogy a bükkalji falvak - így Szomolya esetében - az Árpád-kor óta kontinuusnak kell tartanunk a kötechnika alkalmazását, a tevékenységi formák sorában elfoglalt helyét. 3. Szomolya a Bükkalja egyik kőfaragócentruma volt, amely szervesen illeszkedett a Sírok, Demjén, Egerszalók, Novaj, Bogács és Sály településekből álló kőfaragóövezethez; ez utóbbi nyugati irányban tovább húzódott a Mátraalján.

42 Úgy véljük, hogy az említett központok egyik általános vonása az egri kőfaragó-hagyománnyal meglevő kapcsolat, az egri mesterség kisugárzása irányukba, valamint nyersanyaguk, munkaerejük, kisebb részben produktumaik beépülése Eger építkezésének vonzásába. E terület kőfaragó-kultúrája lényegében egységes vonulatát alkotja a magyarországi kézmüvestechnikának. Véleményünk szerint Szomolya nagyobb volumenű kőbányászatának kezdete - hasonlóan a vidék jelentősebb bányáihoz - a barokk Eger építkezéseivel hozható kapcsolatba, s nem zárható ki a 19. században a közvetlen kapcsolat a mesterek vonatkozásában sem. 4. Megítélésünk szerint a paraszti kőfaragó tevékenység a nagy kőfaragóközpontok sajátos háttériparát alkotja, s e vonatkozásban számos kapcsolattal kell számolnunk a „magas művészet" és a „provinciális művészet" között is. Jelen esetben az „alkotók" többsége paraszt, gyakran nem is iparos, s bár készítményeik többsége másolata, utánzása a magas művészet - elsősorban a késő barokk - vidékies vonulatának, némelyiküknél fellelhetők a kreativitás jegyei. Úgy véljük, hogy a kötechnika több évszázados hagyománnyal bír a parasztság kezén, s az arra lehetőséget teremtő régiókban talán a megtelepülés óta része a tradicionális műveltségnek - az alkalmazkodás egy sajátos és jellegzetes formájaként. 5. Szomolya - a Bükkalja többi településéhez hasonlóan - jelentős mennyiségű követ szállított az Alföld északi sávjába. A kőanyag a Felföld és a magyar Alföld között, több évszázados táji munkamegosztás, s az ennek részeként megjelenő termékcsere sajátos vonulata. Mindez a kőtechnikát egyfajta gazdasági stratégia jelentős részévé teszi, s aláhúzza tágabb aspektusú vizsgálatainak jelentőségét. Bakó i. m. (1978) 65. 438