A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 40. (2001)

SZAKÁLL Sándor – VIGA Gyula: A Bükkalja kőbányászatához és kőfaragásához II. Szomolya

A kőbányák birtoklásának több formája élt együtt, egészen az 1950-es évekig, amíg kezelésük a tsz., illetve a községi tanács kezébe került. Századunkban a bányák többsége a faluközösség tulajdona volt, s a legeltetési társulat gondozta azokat. A 1015-20 méter szélességű fejtéseket árverésen adták bérbe, általában három esztendőre, ami már gazdaságos kitermelést tett lehetővé. A bányabérlők elsősorban helybeliek voltak, de béreltek kőbányát Szomolyán nagy egri kőfaragók (Kienle, Minárovits, Ivánszky) is. Sirok és Demjén mellett századunkban ez a település volt a nagy hagyományú egri kőfaragó mesterség nyersanyagbázisa. Az egrieken kívül olykor miskolci és mezőkövesdi kőfaragók is eljártak kőért. A kőbányák kisebb része magánkézen volt. A szerencséseknek saját földjükön, magánterületen volt kőfejtőjük, ami igen jelentős anyagi előnyt biztosított számukra. A kőbányászás folyamata A jó minőségű kő elérése, a könnyen hozzáférhető fejtés kialakítása általában kemény és kitartó munkát igényelt. Szomolyán a kőzetet különböző vastagságú, általában 1-4 méteres talajréteg fedi. Szerencsés esetben lankás elő vezetett a meredek gerinchez, s hamarabb lehetett a kőhöz jutni, általában azonban csak a talajréteg lehordása után érték el a fejthető követ. A meddőt (ramaty, salak) csákánnyal, ásóval, lapáttal bontották meg, s furikkal vagy kézi kosarakban hordták le a kő tetejéről, s - ha kellett - szekérrel vitték távolabb. Először általában kb. 5 x 5 méteres részt kezdtek el lebontani, hogy a kőhöz jussanak, s már a kő fejtésével párhuzamosan tisztították tovább a terepet. Kis szakaszokat bányásztak egyszerre, s a függőleges repedések mentén mélyen hatoltak a hegy belseje felé. A legfelső kőzetréteg apróra töredezett, ún. háportyás volt, amit általában nem használtak fel. Előfordult azonban, hogy egy-egy szekérrel elvittek árusítani az Alföld felé, ahol azokat az udvarokon - járdaként - rakták le lépésnyi távolságokra, hogy a sárban közlekedni lehessen. Ritkábban falkőként is használták a nagyobb tömböket. Ezt a réteget követte 1-1,5 méternyi bontás után afalkő, épületkő, majd 3-4 méter mélységben következett a terméskő, homokkő, szikla, vagyis a legjobb minőségű kőzet. E réteg vastagsága változó volt, általában 4-6 méter, majd újra puhább, gyengébb minőségű anyag, afenékkő következett, ami alkalmas volt ugyan a faragásra, de nem volt időtálló. A különböző keménységű kőzetek változását a kő színének módosulása is jelezte. Az Ispánberki-dűlő bányáiban pirosas színből előbb világos barnásra változott a színe, majd a kőzetréteg dereka, a legjobb minőségű anyag barnás színű volt: fagyálló, kemény, tartós kő. A színből a bányászok következtetni tudtak az anyag nedvességére, hasadására, felhasználhatóságára is. A különböző helyeken bányászott, más célra hasznosított terméskő és a tufa kitermelése eltérő technikát igényelt. A keményebb kőzet fejtésénél meghatározó jelentőségük volt a természetes ereknek, repedéseknek. A lepucolt, sima, közel vízszintes kőfelületen (fekvő lóger) keresték meg a függőleges irányú ereket (szer), amelyek mentén az újabb vízszintes rétegsorig (lóger) hasították a tömböket. Az erek hiánya nagyban megnehezítette a kitermelést: sokkal több szögelést, ékelést kívánt. Gyakran még a természetes erek mentén is 40-50 darab ék kellett egy tömb kihasításához. A bányákban a fejtéseket általában szertől szerig, vagyis két függőleges ér között igyekeztek kijelölni. A szomolyai kő a szálán kiválóan hasadt, a szálra merőleges, keresztbe szakítás már lényegesen nehezebb volt. A vase^eket (szeg) bunkóval (vasbunkó, bakó) verték be a kőbe. Az ékeket gyakran négy-öt alkalommal is végig kellett verni, hogy a tömb lehasadjon. 421